Intézményrendszerében megújult, a vezetés személyi összetételében átalakuló, a gazdasági válságból való közeli kilábalást remélő, de saját nemzetközi súlyával ma még elégedetlen Európai Unió vág neki a 2010-es esztendőnek. Az uniós döntéshozatali intézményrendszert átalakította a nagy nehezen tető alá hozott, tavaly december elsején hatályba lépett Lisszaboni Szerződés. De ha ennek célja a hatékonyság növelése volt, akkor látni kell, hogy az új intézményrendszer a kezdeti hónapokban – talán években – egyelőre inkább csak bonyolítja, nehezíti az olajozott működést. Időbe telik, míg beérik a gyümölcs, érvényre juthatnak az előnyök.
Ilyen előny lehet majd, hogy az Európai Tanács állandó elnöke – az első két és fél esztendőben a belga Herman Van Rompuy – a félévente változó soros országelnökségekkel karöltve jobban biztosíthatja a tagállamok együttműködésének folyamatosságát, mint amikor pusztán a féléves rotációban cserélődő elnökségek vitték az ügyeket. Egyelőre csak az elnök és az elnökség közötti – ma még tisztázatlan – munkamegosztás kidolgozása lehet napirenden. A most hivatalba lépett spanyol országelnökség mindenesetre kulcsszerepet kíván betölteni a mandátuma alatt esedékes EU-USA, EU-Latin-Amerika, EU-mediterrán csúcstalálkozón, míg az EU-csúcstalálkozók levezénylését jórészt Van Rompuyre hagyja.
Hasonló előny lehet majd, ha a több ezer fős uniós külügyi apparátussal megerősítendő kül- és biztonságpolitikai főképviselő képes lesz „Európa arcaként” megjelenni a nemzetközi porondon. Ez az arc a külpolitikában egyelőre ismeretlen Catherine Ashton brit bárónőé. Az ő feladata lesz az Európai Külügyi Szolgálat megszervezése, ami tavasszal indul teljes gőzzel.
A harmadik előnyt az jelentheti, hogy kibővült azon kérdések köre, amelyekben az Európai Parlamentet együttdöntési jog illeti meg. Ahhoz, hogy ez árnyaltabb jogszabályalkotáshoz vezessen, előbb „be kell gyakoroltatni” a tagállami kormányokat képviselő Tanács és a parlament közötti egyeztetési eljárásokat, ott is, ahol ilyenre eddig nem volt szükség. A jövőbe mutató szisztéma kialakítása tehát a működés megkönnyítése helyett egyelőre annak átmeneti nehezítésével jár.
Az intézményrendszer megújulása végbement ugyan a Lisszaboni Szerződéssel, de az EU vezetésének személyi összetétele csak ezután alakul át. Az unió legfőbb végrehajtó testületének, az Európai Bizottságnak a régi-új elnöke, a portugál José Manuel Barroso már előterjesztette biztosjelöltjeit az egyes tárcák élére, de az Európai Parlament (EP) illetékes szakbizottságai még nem hallgatták meg a jelölteket. Ha a bizottsági meghallgatások kielégítő eredménnyel zárulnak, az EP plénuma január végén szavazhat Barroso „második kormányáról”, és az február elsején léphet hivatalba.
Az idei esztendő fő kérdése az lesz, hogy stabilizálódik-e a gazdasági helyzet, megindul-e a kilábalás, meg lehet-e válni fokozatosan azoktól a rendkívüli ösztönző csomagoktól, amelyeket a recesszió szükségessé tett ugyan, de amelyek a vitalitását visszanyerő gazdaság számára már az állami eladósodás túl nagy ballasztját jelentik. A válságintézkedésektől való búcsú menetrendjének megalkotása minden jel szerint ennek az évnek a nagy feladata lesz.
Ez sokkal kézzelfoghatóbb gazdaságpolitikai tevékenység, mint a hosszú távú stratégiaalkotás, amely azonban szintén 2010 kipipálandó teendői közé tartozik. A Lisszaboni Szerződés mellett sokszor emlegették eddig a Lisszaboni Stratégiát is, amely azonban nem a jövő, hanem a múlt: az érvénye idén jár le, és arról szólt, hogy a „tudás alapú gazdaság” előnyeivel élve versenyképessé kell tenni Európát a globális gazdasági küzdelemben, és egyúttal szociális vívmányokat is fel kell mutatni. A Lisszaboni Stratégia célkitűzéseit – 70 százalékos foglalkoztatottság, 3 százalékos növekedés – nem sikerült elérni, főleg azért, mert e stratégia jórészt vágyálmok listája volt, kényszerítő erő nélkül. Az európai integráció még nem jutott el addig a mélységig, hogy az államok elfogadjanak brüsszeli kényszereket a foglalkoztatás-, oktatás-, illetve szociálpolitika terén.
A spanyolok az elnökségi prioritásaikról szóló közléseikben azt pedzegették, hogy a 2020-ig szóló új fejlesztési stratégiában az elvárásokhoz a teljesítés számonkérését is hozzá kellene kapcsolni valamilyen módon. Valószínű, hogy ez az esztendő arról a vitáról is szól majd, mennyiben lehet kötelezni, mulasztás esetén pedig szankcionálni a tagállamokat e területen.
Februárban rendkívüli csúcstalálkozót szentelnek az új uniós stratégiának, amelynek mintegy ki kell nőnie a válságból való kilábalásból. Mivel a válságnak a jelek szerint a legtartósabb eleme a magas munkanélküliség, a 2020-ig szóló stratégia fő kiindulópontja nem lehet más, mint a munkahelyteremtés. A sikertelen Lisszaboni Stratégia helyére lépő új stratégiában minden bizonnyal nagyobb hangsúlyt kap majd a kutatás és fejlesztés fontosságának kiemelése, az ipar igényeit jobban szolgáló képzés szorgalmazása, valamint a „zöldebb gazdaság” igénye. Emellett erős a nyomás a „társadalmi befogadás” eszközeinek bővítésére, arra, hogy ne hagyják leszakadni az érvényesülési versenyben elmaradókat sem. Ezek a teendők mind olyan területeket érintenek, ahol nem lesz könnyű „ráncba szedni” a tagállamok kormányait.
Mind 2020-on, mind az unión túlmutat a klímavédelem problémája. A tavaly decemberi koppenhágai világértekezleten nem sikerült áttörést elérni a kötelezettségvállalásokat illetően, így 2010-ben az EU előtt álló egyik legkeményebb kihívás lesz partnereket találni a légkör felmelegedését lefékező anyagi áldozatvállaláshoz. A koppenhágai kudarc azt mutatja, hogy az EU-nak ma még nincs elég tekintélye a világban, és Brüsszel ebben az évben sokat akar tenni e tekintély növelése érdekében.
MTI
