Keserédes meglepetésekkel zárult a szombati parlamenti választás Szlovákiában – kezdi írását Laczkó Vass Róbert az erdélyi Szabadság című honlapon.
Vereséggel egyenértékű kormánypárti győzelem, a parlamenten kívüli (többnyire liberális ideológiát valló) pártok látványos előretörése, a konfrontatív nacionalizmus enyhe visszaszorulása, valamint a kisebbségi politizálás körülményeinek drámai, ma még beláthatatlan következményekkel járó átrendeződése: nagyjából ez a mérlege a kormányváltást is megágyazó voksolásnak.
És bár a végleges eredmények csak nagyvonalakban tükrözték a közvélemény-kutató cégek legutóbbi méréseit, a kormányváltó hangulat számszerűen is beigazolódott. A 150 tagú szlovák törvényhozásban 71 képviselője lesz az eddigi kormánykoalíciónak, szemben a négy pártra tagolódó, ám a kormányváltásban eltökélt jobb-közép ellenzék 79 mandátumával.
Ivan Gašparovič államelnök szerint a kormányalakítás előjoga Robert Fico miniszterelnököt illeti meg, hiszen az általa vezetett Smer-SD (Irány – Szociáldemokrácia) a maga 35 százalékos támogatottságával messze a legerősebb párt marad az újonnan felálló szlovák parlamentben. A bársonyszék igazi várományosa mégis Gašparovič elnök tavalyi riválisa, Iveta Radičová az SDKÚ-DS (Szlovák Kereszténydemokrata Unió) kéviseletében. A szociológia professzoraként ismert Radičová viszonylag új arc a szlovák közéletben. Politikai kurzusváltást hirdet, amelyben az agresszív politizálás helyét a nyitottság, a tisztesség és a kölcsönös tisztelet veheti át. Példaképének Angela Merkel német kancellárt tekinti, hozzá hasonlóan pedig ő is történelmet írhat azzal, hogy Szlovákia első női miniszterelnöke lehet. A koalíciós kormányzás azonban, amelyre készül, nem lesz egyszerű történet. Az együttes győzelmet arató négy ellenzéki párt (SKDÚ, SaS – Szabadság és Szolidaritás, KDH – Kereszténydemokrata Mozgalom, Most-Híd) nagyon is különféle programjaiból sok egyeztetés, tárgyalás, kényes kompromisszum árán lehet majd együttműködést kovácsolni.
Kétségtelen, hogy a Fico–Mečiar–Slota fémjelezte szlovák politikai stílusnak a visszaszorulása hatalmas eredmény a szlovákiai magyarság számára, mely az utóbbi négy évben sorozatos, kormányzati szintű megaláztatásnak volt kitéve. Elég, ha csak a magyar állami támogatással működtetett Selye János Egyetem visszaminősítésére, az államnyelv-törvény abszurditásaira, Jan Slota kritikán aluli magyarellenes kirohanásaira, vagy a kettős állampolgárság körüli szlovák kampányhisztériára gondolunk. A szombati választás azonban, az etnikai határokat átlépő Most-Híd nevű politikai formáció (most szlovákul hídat jelent!) meglepő és elgondolkodtató sikere ellenére is, a szlovákiai magyarok parlamenti képviseletének visszaszorulását eredményezte. Mert akárhonnan nézzük is a dolgot, a választók akaratából – vagy inkább akaratlanságából – néhány ezer szavazaton elbukó Magyar Koalíció Pártja mindezidáig 20 parlamenti mandátummal volt jelen a szlovák törvényhozásban, míg a tavaly rivális párttá szerveződő Most-Híd a meglepő siker ellenére is csak 14-et juttat a pozsonyi parlamentbe. Ráadásul a preferenciális választási rendszernek (is) köszönhetően a Most-Híd mandátumain fele-fele arányban osztoznak majd a pártban együttműködő szlovák és magyar politikusok, és ez sokak szerint csökkenti majd az érdekvédelem hatékonyságát. (Ami talán alaptalan aggodalom, ha figyelembe vesszük, hogy a Most-Híd listáján képviselőséget szerzett például az az Ondrej Dostál is, aki a Híddal szövetséges OKS (Polgári Konzervatív Párt) alelnökeként az elmúlt években nyíltan és határozottan tiltakozott a pozsonyi kormányzat magyarellenes intézkedései ellen, és gyakori szónoka volt a magyar rendezvényeknek!)
A szlovákiai választásokon bebizonyosodott, hogy a „választás szabadságának” megteremtése nem feltétlenül jár együtt az etnikai alapú szavazókedv növekedésével, amely egy véges szavazóbázissal rendelkező nemzetiség szempontjából kifejezetten veszélyes játszma. Természetesen egy félmilliós közösség, amely Szlovákia lakosságának egytizedét adja, nem gondolkodhat – és nem is gondolkodik! – egyféleképpen. Az egyéni ambíciók, a vélt vagy valós közösségi szempontok diktálta versenyhelyzet gerjesztése azonban azt eredményezte jelen esetben, hogy a felvidéki magyar szavazóbázis 40 százalékának a voksa lett egyenlő a nullával.
Pedig a Magyar Koalíció Pártjának a létrejötte 1994-ben éppen ennek a veszélynek a felismeréséből fakadt. Akkor három szlovákiai magyar párt és prominensei – köztük éppen Bugár Béla, Csáky Pál, Duray Miklós – kötöttek hatékony politikai és érdekvédelmi szövetséget, melynek nyolc évnyi kormányzati szerepvállalás lett a hozadéka. Belső pártvillongások és a Bugár-féle pártszakadás mellett persze sok összetevője van annak, hogy miért is ábrándult ki az „egyetlen magyar pártból” a felvidéki magyarság nagyobbik hányada. Legutóbb talán amiatt, hogy az MKP nem tisztázta viszonyát Robert Fico pártja felé, hiszen az egyetlen volt a jobbközép ellenzéki pártok közül, amely annak ellenére sem zárta ki egy koalíció lehetőségét a Smer-rel, hogy a felvidéki magyarság a legnagyobb és legfájóbb pofonokat éppen Ficotól kapta. Paradox módon a rivális – és ellenségként is kezelt! – Most-Híd eredménye mutatta meg, hogy mennyit jelentett volna egy kérlelhetetlen kormányváltó szándék!
Laczkó Vass Róbert, Szabadság.ro
(A szerk megjegyzése: A Magyar Koalíció Pártja természetesen nem 1994-ben, hanem 1998-ban jött létre, a három akkori pártelnök A. Nagy László, Bugár Béla és Duray Miklós volt.)
