Az ima egyidős az emberiséggel és egyidős a vallással. Minden vallásnak meg van a maga imája, vagy ima rendszere. A Bibliában is számos imát találunk, sőt Lukács evangéliumára különösen jellemző, hogy kedveli az imákat. Jézust több alkalommal mutatja imádkozó helyzetben, a kiemelkedő személyiségek, mint Zakariás, Mária, Erzsébet, Anna próféta asszony örömüket, reményüket imában fejezik ki az imában. Mindezek között leginkább ismert imává a Miatyánk vált.
Ezzel az imával is különböző változatban találkozunk az Újszövetségi Szentírásban. Máté és Lukács evangéliuma nem ugyanazt a szöveget ismerte. A lukácsi változat öt kérésből áll, szemben a Máté-féle változat hét kérésével. Mindkét formula az Atyához szóló fohásszal kezdődik, melynek része az Isten bensőséges megszólítása. Úgy tűnik, Jézus arra buzdít, hogy Istent inkább családtagnak tekintsük, mint távoli, félelmetes idegennek. Jóllehet az Isten és az ember kapcsolatának nem lehet földi modellt találni, mégis az emberi atyaság és a fiúság áll leginkább közel ehhez a kapcsolathoz. Az így emberközelben érzett mennyei Atyához intézett kérések között az üdvösség rendjére, az egyén és a hívek anyai javaira, valamint lelki javaira vonatkozó kérések sorakoznak. De szerepelnek a mindennapi kenyérgondra vonatkozó kérések is, sőt a jó és a rossz választásának zavarára, a kísértésre vonatkozó kéréssel is találkozhatunk. Ezek a kérések átfogják az egész ember életterét, nem szűkülnek le csak túlvilági, vagy csak evilági gondokra. Aki a Miatyánk kéréseit olvassa, vagy imádkozza, abban felébred a vágy a teljes emberség iránt. Aki így imádkozik, az Isten teremtő szándékával egyesíti vágyait.
Mindegyikünk imája jól tükrözi lelki fejlődésünket, leírja szellemi, lelki horizontunkat. Vannak esetek, a különböző vallások ima gyakorlatában, hogy az ima egyetlen mondatot, vagy kifejezést ismételget csupán, és ezzel a monotóniával elbódítja az embert, leszűkíti gondolkodását, monomániássá teszi az imádkozó embert. A fanatizáló imák mindegyike ilyen. Ezek hatására az ember elveszíti azt a nyitottságot, amely vele született képessége, és amely emberségének megfelel.
Sokat írtak arról, hogy a kereszténység legfontosabb imája nem azonos szöveggel került bele Máté és Lukács evangéliumába. Ennek elég bonyolult hagyománytörténeti okai vannak, de egy dolgot kétségtelenül állíthatunk. Az ókeresztény egyház ebben az időszakban még szilárd kötöttség nélkül őrizte Jézus imádkozó hagyományát. Nem azzal a görcsös azonosságtudattal, amivel a farizeusok, vagy a szadduceusok, akik olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak a kötött formáknak. Az evangéliumok hívő közössége Jézustól megtanulta az imádkozás művészetét, és a saját szavaival adta vissza a Jézustól tanultakat. Nem formulát tanultak, hanem imádkozó magatartást.
Néhányan elismerik, az embert formálják az általa használt szavak. De a modern ember néha megfeledkezik a leginkább embert formáló szavakról, az imádság szavairól. Mai magyar nyelvi kultúránkban elsekélyesedtek az imádság szavai. A tanult formák gyakorlat híján elfelejtődtek, imáink, ha mégis megszólalnak, sok esetben pillanatnyi szorongásainkat tükrözik, és nem nyílnak meg a jézusi ima pedagógia tágassága felé. Így aztán nem sokat segítenek nekünk, magunknak imádkozunk, és nem az Isten nevét akarjuk megszentelni. Magunknak kérünk, és nem az üdvösség művét akarjuk előbbre vinni. Ezért tanulhatunk sokat Jézus imájából, mely megőrizte az ember földi és égi dimenzióit, hogy minden szorongásunk ellenére el ne feledjük, két világ polgárai vagyunk.
B. Gy., Virtuális Plébánia
