Az alábbiakban interjút olvashatunk Rákay Philippel, a Magyar Televízió 1-es csatornájának intendánsával. A közszolgálati televízió m1-es csatornájának programjáért felel majd és az ő feladata lesz az átalakuló csatorna új profiljának megteremtése is.
– Miskolcon született, Szekszárdon nőtt fel. Hol volt igazán otthon?
– Szekszárdon, ami nem csoda, hiszen ötéves voltam, amikor odaköltöztünk és húszéves koromig ott éltem. Persze mindezek ellenére mindig megdobban a szívem, ha meglátom a diósgyőri várat, vagy Lillafüreden a Hámori-tavat…
– Fiatalon került a szekszárdi városi televízióhoz, ahol az alapoknál kezdte pályáját, s végigjárta a szakmai ranglétra minden fokát.
– Akkoriban a vidéki városi tévékben természetes volt, hogy csak az kerülhetett képernyőre, aki ismerte a szakma minden mozzanatát. Aki tudta, hogy az ötlet megszületésétől, az adásba kerülésig mennyi apró részletnek kell összeállnia ahhoz, hogy elkészüljön egy egyperces bejátszás. Ezért aztán – mielőtt képernyőre kerültem – magam is rengeteget cipeltem a „UMATIC” magnót és a kamera-állványt, segítettem az operatőröknek bevilágítani egy-egy interjú helyszínét, és sokszor saját kezűleg vágtam meg az általunk forgatott anyagokat. Lubickoltam a feladatokban, mert megérintett, mit jelent alkotni, létrehozni valamit mások és a magunk örömére. Igazi alkotóműhely volt akkoriban a Szekszárdi Városi Televízió. Szerencsés vagyok, hogy szakmailag egy olyan helyen szocializálódhattam, ahol mindenben kipróbálhattam magam.
– Kikre emlékszik szívesen ebből az időszakból? Vannak mesterei, példaképei?
– Gyakorlatilag minden kollégámtól tanultam Szekszárdon. Arról nem is beszélve, hogy gyerekkoromtól minden napomat meghatározta a televízió. A Magyar Televízió. A benne szereplő képernyősök, színészek rengeteget jelentettek és jelentenek a mai napig is nekem. Emlékszem, számolgattam a napokat a Telepódium legújabb részeit várva, hátha lesz benne egy újabb Nóti Károly-feldolgozás, egy Hacsek és Sajó, vagy egy kabaré-jelenet Körmendi Jánossal, Balázs Péterrel, Szombathy Gyulával, Csala Zsuzsával és még sorolhatnám… De a jobbnál jobb vetélkedők, tévéjátékok és filmek, a nagyszabású szilveszteri műsorfolyamok is meghatározták a mindennapjaimat, nem is beszélve Vitray Tamás beszélgetős műsorairól…
– Bizonyára szívesen emlékszik vissza 1992-re is. Hiszen akkor nyerte meg a Magyar Televízió Műsorvezető kerestetik című vetélkedőjét.
– Talán a fenti felsorolás és a hangomból áradó lelkesedés is jól szemlélteti, mi minden járhatott a fejemben, amikor vidéki tévésként jelentkeztem az országos felhívásra. Elképesztő érzések kavarogtak bennem, amikor először megláttam magam az MTV képernyőjén. És amikor megnyertem… Hihetetlen volt! A verseny után egy csapásra megváltozott az életem: új néven, új városba, új emberek közé kerültem.
– Ezután az MTV ifjúsági műsoraihoz szerződött.
– Húszéves voltam ekkor. Megfordult velem a világ. Furcsa volt, hogy én ugyanazt adom magamból, amit korábban a városi tévében, de mivel az MTV-ben sokkal többen látták, nagyságrendekkel több visszajelzés is érkezett hozzám. És az is érdekes volt, hogy amíg korábban csupán két-háromfős stábok részese lehettem, az első királyi tévés forgatás reggelén három Latviával indultunk útnak. Nem is értettem…
– Nem sokkal később bepillanthatott a tévéshow-k háttérmunkálataiba is. Elég, ha a Szerencsekerék, vagy a Mindent vagy semmit című vetélkedőket említem.
– Akkoriban indultak a tévében az úgynevezett kereskedelmi típusú műsorok – vetélkedők, szórakoztató show-k. Ezekhez kerestek – amerikai mintára – olyan embert, aki órákon keresztül képes informálni, szórakoztatni, szóval tartani a stúdióban helyet foglaló közönséget a megérkezéstől a forgatás végéig. És persze a jó hangulatukról is gondoskodni kellett. Egy gyártásvezető tette fel a kérdést, nincs-e kedvem kipróbálni magam ebben a műfajban? Bár sokaknak akkor is úgy tűnt, visszalépés ez a munka a műsorvezetői státushoz képest, engem akkor sem zavart: igent mondtam. A pénzkereset mellett a tapasztalás lehetőségét láttam ebben a munkában, amit éveken keresztül jó kedvvel végeztem. Kevesen tudják, hogy ez mennyire kemény munka. Napi 8-10 órán keresztül állni a közönség előtt, lekötni a figyelmüket, egyfajta verbális megoldó-embernek lenni, s mindezt vicces, szórakoztató stílusban kell elővezetni… Szép feladat volt, sokat tanultam belőle, meg persze azoktól a kiváló kollégáktól, akikkel együtt dolgozhattam.
– A zenei televíziók egy másfajta iskolát jelentettek. A Top TV, majd az első magyar zenei televízió, a Z Plusz (ma Viva) hosszú ideig meghatározta az életét, miközben a Juventus Rádió műsorvezetőjeként is dolgozott.
– Mindig is érdekelt a zene. Tanultam is, hallgattam is rengeteget. Így aztán nem meglepő, hogy húszas éveim elején átigazoltam egy tiszavirág-életű zenetévéhez, majd a Juventus Rádióhoz. Aztán egy hosszabbra tervezett amerikai tanulmányútról Málnay B. Levente – egy nagy amerikai médiacéget képviselve – azzal csábított haza, hogy indítsuk el együtt a magyar zenetévét. Nem tudtam ellenállni a feladatnak, így lettem a Z+ egyik alapítója. Jó pár évig műsort is vezettem ezen a csatornán, leginkább talk-show-kat.
– Közben néha kirándult az MTV-be is, egy-egy szilveszteri műsor erejéig.
– Abban az időben elég sok állami ünnepnek voltam a műsorvezetője, így október 23-án, vagy augusztus 20-án mindig én álltam az állami színpadokon. Emlékszem, az ezredfordulós szilveszterre is „kölcsön” kért az MTV. Emlékezetes éjszaka volt. Budapest utcáin hömpölygött a tömeg, mi pedig egy mozgó színpaddal, sok-sok maskarással és zenésszel kísérve jutottunk el az Erzsébet hídig, ahol az új évezred beköszöntét ünnepeltük. Felejthetetlen élmény volt ennyi emberrel együtt szilveszterezni.
– Annak idején, a Fidesz Kossuth téri összejövetele után, megosztotta a közvéleményt. Az azóta elhíresült kétmilliós tömegről beszélt. Hogyan gondol vissza azokra a napokra?
– Életem egyik legszebb és legmeghatározóbb napja 2002. április 13. Ezzel, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Nehéz erről beszélnem, mert aki ott volt, úgyis tudja, érzi, és nem felejti el soha, mi is történt, s hogy miért volt az a gyűlés egyike az elmúlt hatvan év talán legfontosabb belpolitikai eseményeinek. Persze azzal is tisztában vagyok, sokan vannak, akiknek teljesen közömbös, vagy éppen taszító volt mindaz, ami akkor a Kossuth téren történt. Sajnálom, hogy még mindig nincs e körül konszenzus. És hogy valójában hányan is voltak? Szinte mindegy. Maradjunk annyiban: rengetegen. Én, amit mondtam, a rendőrségi helyszínbiztosítók becslése és a rendező utasítása alapján mondtam, s nem fejszámolóként, ahogy azóta is sokan élcelődnek ezen.
– Részt vett a HírTV létrehozásában és elindításában, ahol jelentősen megváltozott a munkája. Kezdetben kulturális műsorok kreatív felelőse volt, majd produceri feladatai mellett kulturális és színházi talk-show-kat vezetett.
– Izgalmas időszaka ez az életemnek. Gyakorlatilag a semmiből, elképesztően erős politikai ellenszélben találtuk ki és építettük fel a Hír TV-t, mindössze néhányan. 2002 decemberében volt látható az első adás, és napról napra szaporodott a nézőtáborunk. Teljesen új – addig nem megszokott – hangot, többszólamúságot hozott a magyar médiavilágba a Hír TV. A Kulturális műsorokban, talk-showk-ban pedig éveken át igyekeztünk a sokszor háttérbe szorított magyar kultúra misszionáriusait megmutatni.
– Hírtévésként fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy kiálljon a pártok mellett, az értékrend a fontos. Azt mondta, ez nem pártpolitikai, hanem világnézeti kérdés.
Ma sem gondolom másként. A napi pártpolitika kérészéletű az egyetemes léptékű értékrenddel szemben, ami örök.
– Nem kímélte a sajtó akkor sem, amikor az önkormányzati kommunikációs tanácsadói szerződéseit szellőztették.
A politikai iszapbirkózás kategóriája ez. A nálunk szerencsésebb történelmi sorsú országokban semmi kivetni való nincs abban, ha egy médiából ismert kommunikációs szakember céget alapít, dolgozni kezd különböző médiacégek, és egyéb nagyvállalatok vezetőinek stratégiai tanácsadójaként, és közben politikusok is felfigyelnek az ötleteire, a munkájára. Persze Magyarországon is elnézik az ilyesmit, feltéve, hogy az illető a másik politikai szekértáborhoz tartozik. Látni kell valamit: az effajta mesterséges „botrányokban” én csupán ürügy vagyok.
– Talán éppen a fentiek miatt kinevezése után politikai és szakmai támadások egyaránt érték. A Fideszhez kötik, s jobboldaliként már előre kétségbe vonják, hogy kiegyensúlyozott, valódi közszolgálati tévét csinál majd az m1-ből.
– Minden ember valamilyen oldali, csak van, aki kiáll a nézeteiért, van, aki pedig titkolja. Ezen az alapon soha senki nem volna képes kiegyensúlyozott lenni. Hagyjuk ezt! Egyébként pedig azért kételkednek, mert mindig a saját gyakorlatukból indulnak ki. 2002-ben, a Kossuth téri nagygyűlés után, politikai okokból a teljes magyar médiavilág kizárt magából. Akkor – érdekes módon – senki nem sietett a védelmemre a most handabandázók közül. Persze ugyanazok kiabálnak megint, s ezúttal tőlem féltik a demokráciát és a szólásszabadságot. Valljuk be: ez komikus…
Akik kicsit is ismernek, pontosan tudják: nem pártpolitikai komisszárnak szerződtem a Magyar Televízióhoz. Nálam nem az az első, ki milyen pártba lépett, vagy nem lépett be az elmúlt évtizedekben, és nem fogom kérni senkitől, mutassa be – mintegy bizonyítékként – a szavazófülkében beikszelt lapok lefényképezett változatát. Mert ez magánügy. Az viszont közügy – és ez annál jobban érdekel -, hogy mi, és főleg milyen minőségben kerül a képernyőre. Én nem jobb, vagy baloldali televíziót, hanem a nézőt felnőtt, gondolkodó embernek tekintő, felemelő és igényesen szórakoztatni képes közszolgálati csatornát szeretnék látni. Természetesen határozott elképzeléseim vannak minderről; és abban is biztos vagyok, hogy házon belül sem fog mindenkinek egyaránt tetszeni, amit csinálok. Na, ez pártszimpátiától függetlenül így lesz! Engem ugyanis kizárólag a néző érdekel, és az, hogy újra értéket teremtsünk. Az érték pedig – csakúgy, mint a valódi klasszikusok – pártsemleges.
– Két könyv, a Ketten és a Ketten a korzón című bestseller kötetek szerzője és kiadója. Most dolgozik valamin?
– Leginkább olvasok. Műsor-szinopszisokat, tévéjáték- és film-forgatókönyveket. Szeretném mindenből a legjobbakat megtalálni, kiválasztani, és hamarosan a képernyőn látni.
– Számos díj fémjelzi két évtizedes tevékenységét. Voltfólió Kulturális Médiadíj háromszor is, „a fiatalok jogaiért, élethelyzetük jobbításáért” végzett munkájáért miniszteri elismerésben is részesül, majd 2010-ben Szervátiusz Jenő-díjjal jutalmazzák a „magyar kultúra értékeit felmutató, felvállaló magas színvonalú újságírói és közéleti tevékenységéért”. Fontosak ezek a visszajelzések számára?
– Azt hiszem, kétféle közéleti ember van. Az egyik örül, ha észreveszik és díjazzák a munkáját, a másik azt vallja, nem fontosak az efféle elismerések. Én az előbbi kategóriába tartozom. Legutóbb, úgy két hónapja igencsak meghatott, amikor – a ma köztünk élő egyik legkiválóbb embertől, szobrászművésztől – Szervátiusz Tibortól átvehettem az édesapjáról, Szervátiusz Jenőről elnevezett díjat.
– Polgári nevén, Rákay Kálmánként anyakönyvezték, majd művésznéven Philip lett. A köztudat pedig ma már Rákay Philipként ismeri. Ennyire megszerette új nevét?
– Rajtam maradt és meg is szoktam már. Az elmúlt húsz évben szinte elválaszthatatlan részemmé vált. Lázadásból induló, ifjúkori tudatosság munkált a művésznév-választásban: akkoriban úgy hittem, a karrier egyik fontos attribútuma egy jól csengő név. S mivel az eredeti nevemet túl komolynak gondoltam, kitaláltam a Philipet. Akkoriban még nem volt ennyi Dzsenifer, meg Kevin. Aztán így ismert meg az ország. Vicces volt, amikor az esküvőnk előtt kicsit feszengve kértem a ferences atyától, hogy a szertartáson Philipként eskessen. Ő egy pillanatra sem jött zavarba, sőt megnyugtatott: „nyugalom, én sem Grácián atya néven születtem!”
– A Magyar Televízió vezérigazgatója azt várja Öntől, mint intendánstól, hogy megteremtse az m1 általános információs és szórakoztató csatorna új profilját.
– Amikor december közepén Medveczky Balázs megkeresett és felkért az intendánsi pozícióra, kértem tőle néhány nap gondolkodási időt. Nem aludtam egy-két éjszakát, mert azon tűnődtem, hogyan is fognék ehhez a nem egyszerű, ámde szép és nemes feladathoz. Aztán egyszer csak felhívtam Balázst, és elvállaltam. Nagyon elszánt vagyok, és olyan szövetségeseket keresek, akik hisznek még abban, hogy igenis meg lehet változtatni bebetonozottnak vélt régi szokásokat, reflexeket. Szerencsére nagyon sok tehetséges, nagy tudású kollégánk van, akikkel együtt nagyot lehet majd alkotni, csak végre – a szó szoros értelmében – ki kell szabadítani a szellemet a palackból.
– Nagy kihívás előtt áll, hiszen ismét mértékadóvá kell tennie az m1-et.
– Amikor elvállaltam a csatorna vezetését, Balázs azt kérte tőlem: ne foglalkozzak semmivel, csak engedjem el a fantáziámat, vessem latba minden kreativitásomat és tapasztalatomat, válasszam ki a legjobb szakembereket, hogy végre egy igazi, BBC-, ZDF-típusú közszolgálati televízió szülessen. És még elegendő pénzforrást is ígért a célok valóra váltásához. Ha mindez nem álom, ígérem, hogy az m1 – belátható időn belül – újra komoly tényező lesz a magyar médiapiacon.
– „Mindenkinek, aki tévében dolgozik, óriási felelőssége van, és azt látom, hogy a kereskedelmi adókon, sőt, ma már gyakran a közszolgálatiban is – tisztelet a kivételnek -, a kollégák ezt a felelősséget gondolkodás nélkül sutba dobják a nézettségért.” Önt idéztem. Ugyanakkor a nézettség növelését és stabilitását is fontos szempontnak tartja a vezérigazgató.
– Szerintem is nagyon fontos a nézettség, de nem mindenható. Főleg nem a nemzeti főadó életében. Számtalan olyan ismerősöm, barátom, családtagom van, aki jó ideje száműzte a tévét az életéből. Ők azt tartják: annál rövidebb az élet, minthogy tévéműsorokhoz igazítsuk. Azt szeretném elérni, hogy a hasonlóan gondolkodók is visszataláljanak az m1-re, és úgy érezzék: kimaradnak valamiből, ha nem nézik.
– Váltsunk. Gyermek, feleség?
– A családi hátország a legfontosabb az életemben, és mondhatom: mindennap hálát adok a jó sorsomért. Szerencsés csillagzat alatt születtem, ezt a feleségem is alátámaszthatja, hiszen asztrológus-asztrozófus, aki napi szinten csillagbölcselettel – ezzel a fantasztikusan érdekes, több ezer éves tudománnyal – foglalkozik, és ír – már amennyire a gyerekek hagyják. A lányunk, Róza, hamarosan nyolcéves lesz, a fiunk, Lóri pedig öt. És az év tartogat még meglepetéseket is…
– A munka és a család mellett mire jut még ideje? Mit csinál legszívesebben szabad idejében?
– Együtt vagyunk minden mennyiségben, utazgatunk, lovagolni járunk. Óriási dolog úgy felfedezni hazánkat és Európát, hogy a gyerekekkel együtt osztozunk az élményekben.
– Jövőre az Ön számára ismét fontos év következik. Azt mondta egyszer, hogy a kerek évfordulók nagyon meghatározóak az életében. Egy év múlva lesz negyvenéves. Mit tartogat Önnek 2012?
– Olyan jó még élvezni, hogy 2012 márciusáig negyvenen innen vagyok! Beszéljünk erről jövőre!
Felvidék Ma, MTV-Csorba Mária
{iarelatednews articleid=”26142″}
