A pozsonyi parlament elfogadta Igor Matovič állampolgársági törvényt módosító javaslatát. Ez továbbra is a szlovák állampolgárság elvesztésével fenyegeti azokat, akik egy másik ország állampolgárságát kérik. Ugyanakkor a Most-Híd bekeményített, s Bugár Béla ígéretet tett, hogy a koalíció újra beterjeszti eredeti javaslatát, mely lehetővé tenné számunkra, hogy a szlovák állampolgárság elvesztése nélkül kérhessük kedvezményes honosításunkat. Az akadályok elhárulása után igényelni fogom a magyar állampolgárságot. Hogy miért?
Szögezzük le mindjárt az elején: a legkevésbé sem azért, mert ideiglenesen egy magyarországi egyetem hallgatója vagyok (hiszen uniós polgárként egyazon jogok és kötelezettségek érvényesek rám is, mint az eredendően magyar állampolgárokra); nem is azért, mert a Fidesz politikai aranytartaléka kívánok lenni; de még csak nem is azért, hogy esetleges voksommal keresztbe tegyek a balliberális tábornak (bármennyire jóleső érzés lenne a reváns 2004. december 5-éért). Úgy gondolom, hogy aki az állampolgárság kapcsán anyagi haszonról és szavazati jogról beszél, az pont a lényeget nem látja…
Nem. Az én honosítási kérelmemnek egészen más eredői vannak. Ezek pedig ugyan azok, mint a bihari Margit néni, a kolozsvári 96 éves Lőrinc bácsi, Kelemen Hunor, romániai kulturális miniszer és Berényi József, MKP-elnök esetében. Számunkra a magyar állampolgárság szimbólum. És mint ilyen, üzenete van: az összetartozás, a nemzet közjogi egyesülése. Üzenet nem csak magunknak, hanem a külvilágnak is. Jelzi, hogy a magyarság a 21. században – határok ide, vagy oda – sem mondd le ezeréves örökségéről, identitását továbbra sem adja fel.
Sajnos, ez nem mindenki számára evidencia. „Minek az?” – kérdik az asszimiláció útjára lépett „szlovenszki magyarik”. A legbölcsebb az, ha hagyjuk rájuk, elpocsékolt energia minden igyekezet, amellyel meg akarjuk győzni őket.
„Nem jó az nekem semmire, a nélkül is magyar vagyok” – állítják a szkeptikusabbak. Így igaz. Az identitást nem egy útlevél fogja meghatározni. Azonban meg kell értenünk, hogy az állampolgárság nemzeti ügy, „soha vissza nem térő” lehetőség a magyar érdekek érvényesítéséhez. Tömeges elnyerésével az anyaország kiterjesztheti közösségünkre védőszárnyait. Patetikusan hangzik, de ez a gyakorlatban a Szlovákiában intézményesített magyarellenesség végét jelentheti.
A politika ugyanis az erőviszonyoktól függ. Alig félmilliós közösségünk önmagában kevés a hatékony érdekérvényesítéshez, elitünk pedig alkupozícióit sosem használta ki maximálisan. Az elmúlt 20 év bebizonyította: az önkormányzatiság, a kétnyelvűség, az intézményes keretek biztosításához, az iskolarendszer sorvadásának megállításához, a nyelvtörvény eltörléséhez, egyszóval megmaradásunk garantálásához képtelenek vagyunk kellő nyomást gyakorolni Pozsonyra. Az is bebizonyosodott, hogy a multietnikus Híd sem hoz gyógyírt bajainkra. Azt a pártot, amelyik megelégszik a nyelvtörvény – továbbra is büntető passzusokat tartalmazó – módosításával, mondván, hogy csak erre volt politikai akarat, nem igen lehet magyar érdekképviselettel vádolni.
Hátunk mögött egy tízmilliós anyaországgal megfordulhatnak az erőviszonyok. A szlovák nacionalisták kétszer is meggondolják majd, hogy miként bánnak az örökké másodrangúnak tekintett felvidéki magyarokkal. Budapest jogi védelmet nyújthat, aktívabban felléphet érdekünkben. Legalábbis azok érdekében, akik Magyarország állampolgárai. Ezért elemi érdeknek tartom a magyar állampolgárság kiterjesztését a felvidéki nemzetrészre.
Kovács Balázs, az ELTE történelem szakos hallgatója
