Hogy van az, hogy a törvény lehetővé tesz valamit, s a gyakorlatban mégsem lehet érvényt szerezni ennek a jognak? Dr.Somogyi Alfréd református lelkipásztor alábbi írásából megtudhatjuk, hogyan járt a felesége, amikor nevének „ovátlanítását'” intézte és ígéri, mások okulására tájékoztat bennünket a fejleményekről is:
Idén, február elején kezdtük el feleségem nevének „ovátlanítását”. Bár 1994-ben született meg a vonatkozó törvény, mi mégis évekig hanyagoltuk a dolgot. Utóbb már szégyelltük is, hogy családunkban ő az utolsó, aki nem Somogyi, hanem Somogyiová.
Édesanyám az elsők között kérte, hogy magyar nevét magyarul használhassa. Elsők között kapta is meg a hivatalos okmányokat arról, hogy Somogyi lett, sőt mi több, lánykori nevéről is sikerült eltüntetni az idegen végződést. Feleségem édesanyja is hasonlóképpen járt el, neki is eltűnt az -ová mindkét nevéről, a lánykoriról is.
Mi is így szerettünk volna eljárni. Logikus, hogy előbb a lánykori névről kell eltávolítani az idegen elemet, s majd utána jöhet az, hogy Somogyiovából Somogyi lehessen. Mert ha már egyszer új házasságlevelet kérünk, új okmányok készülnek magyar névvel, akkor legyünk következetesek: legyen a lánykori neve is magyarul. Így logikus. Szerintünk. Ám azzal kellett szembesülnünk, hogy ami számunkra természetes és logikus, azt az állami hivatalok – törvény ide, vagy oda – nem tartják annak.
A február 3-án elküldött kérvényünkre a rimaszombati anyakönyvi hivatalból február 23-án érkezett meg a válasz. Kérvényünknek – amely a 154/1994 számú, az anyakönyvezésről szóló törvény 16. és 19. §-ra hivatkozva íródott – nem lehet eleget tenni, mert ezek a paragrafusok „csak azt a vezetéknevet érintik, amelyet a nő használ” – áll az O-5411/2011/8 iktató számú, 2011. február 17-én kelt, Gabriela Slováková anyakönyvvezető által aláírt válaszban.
Nem értettem. Felhívtam hát az illető anyakönyvvezetőt, akitől megtudtam, hogy először ő maga sem tudta, mit kezdjen a kérvényünkkel. Mint mondta, ilyen kérelemmel még nem találkozott. Tájékoztatást kért hát a minisztériumtól, ahonnan azt a választ kapta, hogy lánykori névről nem lehet levenni az -ovát, mert azt a nevet a férjezett nő már nem használja.
Két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik: és ha nem használja, de valaha az volt, akkor már nem lehet az egyébként magyar vezetéknevet magyarul anyakönyveztetni? A másik meg: mi az, hogy nem használja??? A lánykori neve, mint személyes azonosítója ott van minden fontos okmányában azóta is, hogy feleségül vettem. Ott van gyermekeink születési bizonyítványában, ott van a házasságlevelünkben, ott van a személyi igazolványában, az útlevelében, a munkaszerződésén, az egészségügyi biztosításának kötvényén, sőt még a közös bankszámlánk szerződésén is. Könnyebb lenne felsorolni azokat a hivatalos okmányokat, ahol nincs feltüntetve a lánykori neve, mint azokat, ahol ott van. Az anyakönyvvezető azt mondja nekem a telefonba, hogy ő nem tehet semmit, neki ezt mondták a minisztériumban.
Nem vagyok jogász. Csak egyházjogból doktoráltam. Vettem hát a fáradságot és utána néztem, hogy az érintett kérdést hogyan szabályozza az anyakönyvezésről szóló törvény?
A 154/1994-es törvény 3.§-a kimondja, hogy az anyakönyv közokirat. A 2.§ szerint olyan közokirat, amelyben az állam a magánszemélyek személyes állapotának nyilvántartását vezeti. A törvény pontosan leírja, hogy milyen adatokat kell bevezeti a születettek anyakönyvébe, a házassági anyakönyvbe és a halotti anyakönyvbe. Mindhárom esetében ott van a születési vezetéknév (rodné priezvisko) is. A gyermekek esetében a szülők születési vezetékneve adatként szerepel a 13.§ (1) bek. c) pontja szerint. A házassági anyakönyvbe a házasságot kötő férfi és nő esetében fel kell tüntetni a születési vezetéknevet a 14.§ b) pontja szerint és a házasságra lépő felek szüleinek születési nevét is a 14.§ c) pontja szerint. És a halotti anyakönyvbe is bekerül az elhunyt születési vezetékneve a 15.§ (1) bek. b) pontja értelmében. Vagyis a születési vezetéknév, ami a nők esetében magyarul lánykori név, végigkíséri az adott személyt az anyakönyvezés folyamatában. Mi ez, ha nem a lánykori név használata? És mindez magából az anyakönyvezésről szóló törvényből fakad.
A törvény 16.§-a kimondja, hogy „A szlováktól eltérő nemzetiségű személy női családi nevét a nőneműségre utaló szlovák utótag nélkül kell bejegyezni, ha
a) a szülők a nőnemű gyermekük családi nevének 13.§, (1) bekezdés szerinti születési könyvbe való bejegyzésénél, vagy az örökbefogadók az örökbefogadott gyermek családi nevének bejegyzésénél kérelmezik ezt, ha az örökbefogadás külön írás szerint történt,
b) ezt a házasságkötésnek a 14. § szerinti házassági könyvbe való bejegyzésénél a nő kérelmezi,
c) ezt a külön törvény szerinti családi név-változásról szóló határozat bejegyzésével összefüggésben a nő kérelmezi.”
A 19.§ (6.) bekezdése pedig arról rendelkezik, hogy: „A hivatalos kivonat által érintett nő születési bizonyítványában vagy házasságkötésről szóló okiratában a nő nevét – kérelemre – a nőneműségre utaló szlovák utótag nélkül kell feltüntetni; erről a tényről az anyakönyvben bejegyzést készítenek. Minden további hivatalos kivonatot és igazolást ezzel a családinév alakkal állítanak ki. Az első mondat szerinti írásos kérelmet az okiratgyűjtőben kerül elhelyezésre.”
Az anyakönyvezési törvény azt is kimondja, hogy ez a módosítás nem minősül névváltoztatásnak.
Ezekről rendelkezik a törvény. Nem rendelkezik azonban arról, hogy egy férjezett nő esetében melyik vezetékneve számít „használatban lévő”, vagy „hivatalos” vezetéknévnek. Azt a fogalmat, hogy „használatban lévő vezetéknév”, nem definiálja, sőt nem is említi a törvény. A rimaszombati anyakönyvvezető, meg az érvei mögött álló minisztérium, mégis ezzel apellál.
Az élet és a gyakorlat bizonyítja azt, hogy feleségem lánykori neve is használatban van. Sőt mi több: maga az anyakönyvezési törvény teszi használatossá a lánykori nevet azzal, hogy minden személyes változás esetében feltünteti, anyakönyvezi azt.
A fenti fejtegetésemet papírra tettem, leírtam és elküldtem a rimaszombati anyakönyvi hivatalba, azzal a megismételt kéréssel, hogy feleségem lánykori nevéről vegyék le a szlovák megkülönböztető -ová utótagot. Nyomatékként megírtam még azt is, hogy édesanyám esetében a lánykori nevének „ovátlanítását” a losonci körzeti anyakönyvi hivatal által 1994. augusztus 8-án kiállított születési anyakönyvi kivonattal, továbbá a losonci körzeti anyakönyvi hivatal által 1994. augusztus 9-én kiállított házasságlevéllel is igazolni tudom. Anyósom -ová nélküli lánykori vezetéknevéről pedig van egy születési anyakönyvi kivonatunk, amit 1995. február 24-én, éppen a rimaszombati körzeti anyakönyvi hivatal állított ki…
Most itt tartunk. Várom a választ Rimaszombatból.
S közben erősödik bennem egy sejtés egy kicsinyes és rosszakaratú gáncsoskodásról, amely valahogy beette magát 1994-95 óta az anyakönyvi hivatalainkba. Ha már kénytelen volt a szlovák törvényhozás akkor, 1994-ben (a magyarok által támogatott Moravčík kormány idején) nyilvánosan meghozni ezt a törvényt, kellett utána egy csöndben odagördített kis akadály, ami mégiscsak megnehezíti a magyarok dolgát, ha a személyes azonosításuk alapvető tényezőjét: a nevüket (beleértve a lánykorit is) magyarul szeretnék használni hivatalosan. Tartok tőle, hogy a teljes „ovátlanítás” során, előbb utóbb szembejön majd velünk egy sunyi minisztériumi rendelet, egy pár soros belső utasítás, egy kis törvényértelmező irányelv, vagy csak egy minisztériumi körlevél, amely jó hivatkozási alap az anyakönyvi hivataloknak arra, hogy azt mondák: nem lehet. Ki tudja, hogy az utóbbi időben hányan jártak úgy, mint mi? S azt mondták magukban, hogy ha nem lehet, hát nem lehet. S belementek abba a megalázó kompromisszumba, hogy a lánykori néven akkor maradjon ott az -ová. Mi most egy kicsit értük is folytatjuk. Ha kell a levelezést, ha kell a kérvények írogatását, ha kell a törvényböngészést, ha kell nemzetközi egyezmények áttanulmányozását.
Nem szeretném „privát blognak” nézni a felvidék.ma-t, de élve a nyilvánosság lehetőségével, szeretnék továbbra is beszámolni arról, hogy hogyan alakul egy 1994-ben kinyitott nemzeti kisebbségi jog-kapu döngetése manapság egy olyan nemzetállamban, amely európai uniós tagországnak tartja magát.
Dr. Somogyi Alfréd református lelkipásztor{iarelatednews articleid=”27992,27697,27666,27321,27302,27277″}
