Az éppen százéves pozsonyi Petőfi-szobor hányattatott sorsát – állt 1911-től a Kossuth téren, lakott marhaistállóban, áttelepítették a Duna túloldalára, a ligetfalusi parkba, majd zárt térben, a belvárosi Medikuskertbe helyezték át nemrég – a szlovákiai magyarságéval állította párhuzamba a pozsonyi március 15-e ünnepi szónoka, Pröhle Gergely, a magyar külügyminisztérium államtitkára. Hagyományos, mégis különös volt a ma délutáni ünnep.
Az érkezőket megkoszorúzott Petőfi-szobor fogadta. A koszorún szlovák trikolór, az emberjogi és kisebbségügyi kormányalelnök rajta feliratként. Aki tudta, hogy Rudolf Chmelnek szándékában áll koszorút elhelyezni Petőfi szobránál a magyar nemzeti ünnepen, a hivatalos ünnepélyre várta őt, ő azonban ezúttal is szinte inkognitóban érkezett, délben. Hogy itt járt, honlapja fotógalériája bizonyítja.
Talán egy kissé a szlovák-magyar kapcsolatokat is jellemzi ez a „tünemény”. Emberként a kormányalelnök-irodalmár fejet hajt Petőfi, a költő előtt – ahogyan honlapján is írja -, a legnagyobb szlovákiai kisebbséggel azonban, a magyarral annak legnagyobb nemzeti ünnepén együtt ünnepelni azonban nem mer, nem tud. Így aztán azt sem tudjuk, a százéves szobor talapzatán felejtett üzenetből mit olvassunk ki…
A másik üzenet, az ünnepi szónoké, mely néhány száz résztvevő előtt zajlott, már egyértelmű volt. Egy pozsonyi elszármazott beszélt, akinek másod-harmadgenerációs ősei itt éltek, s elmondhatta: 95 éves nagyanyja még mindig az ős-pozsonyi természetességével fordítja németre, szlovákra vagy magyarra a szót, ahogy a helyzet diktálja. Német származású magyar luteránus ősök kötik ide, a város és a térség történetét ismeri, Petőfi szlovák-szláv gyökereit ugyanúgy, mint a homo visegradicust… A 163 évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc 2000 magyarellenes szlovák lázadója mellett azonban létezett kétszer-háromszor ennyi szlovák, aki a magyarok oldalán harcolt, fejtette ki, de összebékíteni két homlok egyenest ellenkező történelemfelfogást lehetetlen, mondta. Utalt a francia-német kiegyezésre, ami szintén nem ideális, nem jelent egységes szemléletet. Csak az egymás mítoszainak, felfogásának megértésében van a kulcsa. S annak tolerálásában, hogy a másik láthatja másként a dolgokat.
Megemlékezett a szónok a 110 éve született Esterházy János grófról, a felvidéki politikusról, akinek tisztességes értékelése még mindig várat magára, személyisége indulatokat kavar. Pröhle rámutatott: az ilyen szemléleti szembenállásokon az segíthet túl, ha leltár készül egy-egy személyiségről, s elsősorban azt vesszük számba, amit egy közösségért, az emberekért tett, s nem a gyengeségeit, emberi gyarlóságát húzzuk elő. Kifejtette: Petőfinek lehetne emléktáblája Pozsonyban az evangélikus líceum falán, hiszen volt ő ebben a városban a márciusi ifjak ünnepelt vezetője. Magyarország annyit tehet, hogy kétnyelvű, szlovák-magyar emléktáblát állít Ján Kollárnak budapesti lelkészi szolgálata helyszínén, ahol évtizedekig gondozta az evangélikus hívőket, akinek elvitathatatlan érdemei vannak a szlovák irodalmi nyelv kifejlődésében, s ezt megteszi akkor is, ha tudja, Kollárnak vitatható elméletei is voltak.
Pröhle Gergely abbéli bizalmának is hangot adott: talán nem fog további hosszú évtizedekig tartani, hogy két szomszédnép ne ellenségként nézzen egymásra, s hogy vége szakadjon annak, amit egy elszászi német származású francia diplomata mondott neki el, hogy a hatvanas években teljesen le kellett vetkőznie német akcentusát is, ha tovább akart tanulni…
Itt, Pozsonyban, mely kulcshelyszíne volt az 1848-as történéseknek, kilencven éve márciusi ünnepi téma, hogy mikor fogunk kibékülni, s van-e rá mód egyáltalán.
Azoknak azonban, akik rendszeresen megjelennek ezen az ünnepen a Petőfi-szobornál, az ünnep maga a fontos. Jó megélni – évente egyszer legalább -, együtt, hogy magyarok vagyunk. A Szózat, a Himnusz hangjai, a költő eldalolt szavai, a szabadság eszméjét hirdető verssorok üzenetével megélni: jó magyarnak lenni.
Felvidék Ma, gyr
