Két erdélyi fiatal, mindenre elszántan, gondoltak egy merészet és valóra váltották egyik nagy álmukat. Keresszegi Petrás Előd és Benedek Lehel Csaba bejárta két keréken Európát.
2010 május 16-án indultak otthonról, Marosvásárhelyről hódító körútjukra. Számukra nem a cél a lényeg, hanem az út maga. Honnan volt erre idejük? Egyszerű a válasz: Mindenkinek annyi ideje van, amennyit szán magára! Ezekkel az elvekkel és gondolatokkal indultak útnak és kerekeztek erdőn, mezőn, hegyen át, megmászták a Mont Blancot, látták az északi sarkfényt, fürödtek tengerben és az Atlanti óceánban, megismerkedtek új kultúrákkal, szokásokkal, nyelvekkel, emberekkel… Egy szó, mint száz 15 hónap alatt 33 000 km a lábukban világot láttak, és augusztus 28-án a két vándor hazatér. Mielőtt hazaindultak volna, ellátogattak Kürtre, ahol a következő interjút készítettem velük.
A kerékpártúrával mi volt a célotok?
Lehel: Millió okunk volt erre a kerékpártúrára. Az egyik az, hogy mindenkinek vannak álmai, nekünk is vannak és az utazás az közös álom volt. Mi gondoltunk egyet és megtettük. Tulajdonképpen még nem éreztem magam készen arra, hogy házasságot kössek, karriert építsek. Úgy éreztem, hogy valami még hiányzik az életemből. Mertünk nagyot vállalni és alkotni, és most itt vagyunk,a Felvidéken. Körbejártuk Európát (mosolyog).
Mi a szép a bringázásban?
Előd: Az egyik az, hogy a testet formában tartja, kíméli a környezetet, lassú járgány és ezáltal közel kerülhetünk más emberekhez.
Lehel: Millió pozitív tulajdonságot fel tudnék sorolni. Függ attól is, hogy milyen célból használjuk a biciklit. Ha vándorlásra, akkor szerintem a legideálisabb utazási eszköz. Mindenre van idő: megnézni a természetet, elbeszélgetni az emberekkel és ez fantasztikus. Ha motorbiciklivel utazunk, ezt nem tudjuk átélni, átérezni. Ha gyalog megy az már lassú.
Miként ismerkedtetek meg a felvidéki Kovács Tamással, aki a Majer István Emléktúra alkalmával ült kerékpárra?
Előd: Indulásunk után, amikor Szlovákiában jártunk, Tamás csatlakozott hozzánk másfél napra, és búcsúzáskor megígértük egymásnak, hogy Olaszországban újból találkozni fogunk. Eltelt egy év, mi körbejártuk Európa nagy részét, míg eljutottunk Olaszországba, ott valóban találkoztunk Tomival és hazakísértük. (Kovács Tamásról bővebben: www.majeristvan.emlektura.hu)
Milyen volt Tomival együtt tekerni?
Lehel: Kimondottan örülünk, hogy találkoztunk Tamással, mindketten felhagytunk valamit azzal, hogy együtt folytattuk utunkat. Mindnyájunknak másfelé vezetett volna az útvonalunk, de így együtt szebb és nagyobb varázsa volt.
Erre a hosszú időre, míg úton voltatok – még most is, mert ez csak egy megálló, hiszen haza kell tekerni – hogy tudtátok az anyagiakat és a felszerelést bebiztosítani?
Előd: A támogatók által tudtuk megvenni a felszerelést: biciklit, táskát, ruházatot, laptopot. Mindent, amire szükségesnek tartottunk. Az útiköltségre való pénzt a motorkerékpárunk eladásából fedeztük.
Az otthoniak mennyire tudtak figyelemmel kísérni?
Lehel: Nem volt nyomkövetőnk. Nordkapp környékén, a kontinens legészakibb pontjánál nem lehetett minket követni, mert nem tudtunk interneten jelentkezni, és már szerintem ők is elfelejtették, hogy mi létezünk. (nevetés)
Induláskor miként tekintettek rátok?
Lehel: Úgy néztek ránk, mint valami bolondra, őrültre, aki hamarosan hazajön. De úgy gondolom, hogy nem mi vagyunk a bolondok, hanem azok a hétköznapi emberek, akik beskatulyázva élnek, csak dolgoznak és nem élik az életet. Igaz, hogy 27 éves vagyok, de valahogy másként látom ezt az egész életet, mint mások. Én úgy érzem, hogy én vagyok a normális.
Ilyen hosszú vándorlás után abba tudjátok hagyni ezt az életformát?
Előd: Ez nehéz döntés mindenképpen. Másfél évig szabadságban éltünk és most hazamegyünk a négy fal közé munkába állni… Mindenképp le kell ülni, át kell gondolni, mert ha folytatni szeretnénk, akkor arra megint pénz kell, dolgozni kell, viszont ugyanúgy szeretnék családot is, ahhoz megint nem lehet kirándulni. Esetleg most jön a család, munkahely és majd utána együtt.
Történt veletek a sok kalandon kívül kellemetlen szituáció?
Lehel: Portugáliában megloptak minket. Ezután a legelső lépés az volt, hogy feldolgozzuk az egészet és tovább kell lendülni. Megtörtént, de az élet megy tovább. A laptopot lopták el, a legértékesebbet, hiszen az összes fénykép, információ rajta volt. Ami nehezebb volt, hogy egymás közt normálisan feldolgozzuk ezt az egészet.
Nem gondoltatok ekkor, hogy feladjátok?
Előd: Nem, semmiképp. Azt tartjuk, hogy soha nincs visszaút!
Napi szinten miként viseltétek el egymást?
Lehel: Nehéz volt. Volt, hogy vitáztunk is. Nagyon nehéz mindennap elviselni a másikat, mert mindenkinek van egy kis bogara. A legrosszabb az, hogy ha mindkettőnek egyszerre jön elő. Voltak szituációk, amikor ketten erősebbek voltunk és volt, amikor hátráltattuk egymást. A magyar embernek van olyan tulajdonsága, hogy a nagyon nehéz pillanatban, nagyon ott tud koncentrálni. Ilyenkor nem néz semmit, csak a probléma megoldását. Ha viszont nincs semmi probléma vagy csak nagyon kicsi, akkor az a kicsi dolog vulkánkitöréssé válik. Ilyenkor voltak nálunk is a viták és a veszekedések.
Az európai túrátokról hagytok-e hátra valamit az utókorra?
Lehel: Mindenképp szeretnénk összeállítani valamit könyv vagy videó formájában. Ezt még pontosan nem tudjuk. Nagyon szeretnénk átadni azt, amit mi átéltünk: a mondanivalóját, az eszmeiségét. De erre időre van szükségünk, hogy megvalósuljon. Időigényes, mert másfél év rengeteg idő. Képzeld el, hogy tekersz egy napot, tekersz egy hetet, hónapot, évet, 15 hónapot és még mindig nincs vége. Ez egy nomád élet.
Mit adott nektek ez a másfél esztendő?
Előd: Az úttól nagyon sokat kaptunk, ugyanúgy emlékeket, de megerősödtünk, megismertük önmagunkat. Bizonyos helyzetekben tudjuk, hogyan kell cselekedni, nem tétovázni, hanem rögtönk az illetékesekhez fordulni és nem szégyenkezni, vajon mit mondanak majd a többiek.
Az utunk során sok mindent átéltünk. Ami a legfontosabb számomra, ha megbotlik az ember, kelljen fel és menjen tovább. Nem szabad feladni, hátrálni, mert eljön az a pillanat, amikor a probléma megoldódik! Csak bátran előre!
Lehel: A legnagyobb élmények az emberekkel való kommunikáció és kapcsolat jelentette. Konkrétan nekem nagyon jól esett, ami Kürtön várt Tamásra és ránk. Ahogy Tominak jól esett hazatekerni Kürtre, úgy a Kürti közösségnek is jól esett őt látni és fogadni. Az élmények az emberekkel a legszebbek. (A két erdélyi utazó blogja: http://ontheroad.blog.hu/)
Ando Krisztina, Felvidék.ma
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/08/29876_1.jpg, images/stories/_esemenyek/2011/08/29876_2.jpg, images/stories/_esemenyek/2011/08/29876_3.jpg, images/stories/_esemenyek/2011/08/29876_4.jpg, images/stories/_esemenyek/2011/08/29876_5.jpg” width=”160″ height=”106″ }Kisebbségekért Díj átadása, b{/japopup}
Képek: 1 – Előd és Lehel, 2 – Előd és Lehel Nordkappnál, 3 – Lehel, Tomi és Előd hazafelé, 4 – Szentgotthardi előadás közben, 5 – Európa nyilakkal