Szlovákiában – velünk, magyarokkal szemben – évtizedek óta nem változik semmi. Én például – immár 66 esztendeje, két éves korom óta háborús bűnös vagyok, s mert ezt az embertelen, kollektív vádat azóta sem vonta vissza a (mindenkori) hatalom, háborús bűnösök lettek a gyerekeim és az unokáim is.
Újabban megtudhattuk, hogy Esterházy János fasiszta volt, bár ritka jelenség, hogy egy fasiszta a parlamentben, a huszadik századi európai történelmi folyamatok egyik legkiélezettebb helyzetében éppen a fasizmus ellen emeli fel a hangját, miközben képviselő társai, a patyolat tiszták, megszavazzák az ú.n. zsidótörvényt.
Különös jelentőségű, hogy Esterházy újbóli meggyalázását maga az állam elnöke, a legfőbb közjogi méltóság követte el, s mindezt az Európai Unió keretei között tette. Megnyilatkozását kommentálni sem lehet, csak elismételni, amit egyre többen tudnak kontinensünkön: lesz idő, amikor az európai jövő alakításában is fontos szerepet kap felvidéki vértanúnk életpéldája, mélységes embersége, mert az bármely történelmi helyzetben hivatkozási alappá nemesülhet. Esterházyt a fogolytársai a magyarok Krisztusának nevezték – ő sohasem a saját szenvedéseiről beszélt, hanem az elesetteket segítette súlyos betegen is. Esterházy szolgálata megteremtheti a szlovák magyar jószomszédság alapjait, -de ösztönzően hathat a népek közötti megbékélésre a világ bármely térségében.
Mi, szlovákiai magyar háborús bűnösök már annyian vagyunk, hogy pártot vagy mozgalmat alapíthatnánk – a legnagyobbat az országban, hiszen Esrerházy János példája örökérvényű; ő az a felvidéki magyar, akiben sohasem csalódhatunk, akinek jele a kereszt, nem a horogkereszt, s aki felismerte, hogy a magyarok és szlovákok sorsközösségét az Isten hozta létre, s azt nem bonthatja meg emberi erő.
Batta György
