Reggeli ima után Botond atya áldást adott a zarándok útra, majd Barnabás atya és további laikusok vezetésével vagy 250-en, szép számban elindultunk imádkozva, énekelve, elmélkedéseket hallgatva. Utunk hossza 7,5 km volt.
Egy erdei úton mentünk Szobot elhagyva, ami szerencsére nem volt sáros, mert az eső csak hol eleredt, hol megszűnt. Félúton megálltunk a Sukola-keresztnél, ahol mindenki kapott mécsest, amit majd Márianosztrán kellett lehelyeznie. A kereszt története érdekes, mert felállítói az érsekújvári Sukola István és neje Dikácz Ida, a felállítás dátuma nevük alatt olvasható, 1943.VIII. A keresztet 1983-ban darabokra törték, majd 2006-ban lányuk Márta, és unokájuk Róbert és Rita újraállították. Ezután énekeltünk egy gyönyörű pálos éneket, amely arról szól, amikor Boldog Özséb remetéi imára vonulnak s amelynek refrénje így szól: „Boldog Özséb, áldott atyánk, esedezve kérünk, gyűjtsed össze imádságra árva magyar népünk. Magyar lelkek mélyén hálatüzek gyúlnak, Boldogasszony pálosai atyjuknak hódolnak.”
Átjutva egy baktatón balkéz felől már feltűnt a kegytemplom és a hozzá tartozó börtön-épületegyüttes. Leérve a lejtőn a faluba tévések filmezték csoportunk, majd csatlakozott hozzánk egy ifjúsági csoport, osztottak egy könyvjelzőt egyik oldalán egy Mária-imával, a másikon pedig a márianosztrai Boldog Özséb-kolostorral. Mire csoportunk a zarándoktemplomhoz érkezett, már megtelt addigra a különböző helyekről érkezett autóbuszos zarándokokkal, olyan sokan voltunk, hogy már csak a templom előtti udvarban fértünk el Nagy Lajos királyunk szobra előtt, de láttunk mindent, mert kivetítőn követhettük a szentmisét, melynek főcelebránsa Dr.Beer Miklós váci megyéspüspök, pálos konfráter volt.
A püspök atya arról elmélkedett Szent Bernát elmélkedése alapján, hogy mi lett volna akkor velünk, ha a Szűzanya nem mond eleget az angyali üdvözletnek. De ő igent mondott arra, amit még akkor nem tudott felfogni talán, nem tétovázott, és ez a mi reménységünknek a forrása. Isten Jézus Krisztuson keresztül így mindnyájunkat megszólít, hogy „jöjjetek énhozzám.” Azóta, amikor a 72 tanítványt összehívta a Genezáreti-tónál, ez a meghívás megismétlődik. A Szűzanya eligazít minket, mert ő Vezércsillag, Tengercsillag, aki abban segít minket, hogy az Atya akaratának eleget tegyünk. Amikor Szent István azáltal, hogy felajánlotta a Szent Koronát a Szűzanyának, akkor tulajdonképpen egész történelmünket ajánlotta fel. A püspök atya szólt az egri csatáról az Egri csillagokat felidézve, amely ütközet élet-halál harcról szólt, és akkor valami ilyesmit mondott Dobó várkapitány: „Ez a kis vár az egész Magyarország.” Elmondta azt is, hogy mi lesz ezzel a népünkkel itt Európa közepén, aki lassan elfelejt imádkozni és dolgozni, éppen ezért imádkozzunk azért, hogy megerősödjünk hitünkben, hogy a mi nemzedékünk megbecsülje újra a drága magyar földünket, hogy megtanuljunk dolgozni, és ne tévesszen meg bennünket valamilyen szirénahang, hogy nem éri meg dolgozni, meg hogy minek. Nekünk, hívő embereknek adta az Úristen feladatul, hogy az egész népünkért imádkozzunk, és tevékenységünkkel példát adjunk. „Amíg parlagon van a magyar föld, addig nem beszélhetünk munkanélküliségről, – mondta a püspök atya. Amíg a kertben nem műveljük meg azt a kis földet, és nem gondoskodunk a családunkról, addig ne mondjunk kifogásokat.” Újra meg kell becsülnünk az Úristen csodáját, a teremtés csodáját, és fel kell támadnunk ebből a reménytelenségből, még egyszer hangsúlyozta, imádkoznunk és dolgoznunk kell. Most nincs itt annak az ideje, hogy külföldre menjünk nyaralni, nincs annak az ideje, hogy kicseréljük a szobabútort, meg hogy új autót vegyünk, amíg Magyarországon családoknak el kell hagyniuk az országot, addig nem lehet kétséges, hogy az Úristennek az az akarata, hogy segítsük egymást. Vannak biztató példák, például az, hogy egy tanár fiatalokat tanít földművelésre. Isten áldása legyen munkáján. Szűzanyával együtt kérnünk kell Istentől a megtisztító, megvilágító, megerősítő isteni lelket, hiszen Jézus maga mondja: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megkapjátok azt! Bízzunk benne, hogy lesz jövője népünknek szerte a Kárpát-medencében, és lengyel testvéreinken is keresztül, akik őrzik ugyanúgy ezt a márianosztrai képet 1382 óta, merjük, segítsük együtt Európát most, a 21.század elején jó útra téríteni, hogy legyen a mi népünk is út az Isten országa felé, hogy megvalósulhasson már most köztünk az Úristen szeretete. Kérjük ehhez a Szűzanya segítségét és közbenjárását. A szentmise végén Botond atya elmondta, hogy amellett, hogy felújították a kegyképet, hozzákerült Mária fejére a szent istváni korona. Köszönetet mondott a három egyesületnek, akik nagyon sokat tettek azért, hogy ez a gyalogos zarándoklat megvalósulhasson. Köszönetet mondott továbbá azoknak a zarándokoknak, akik különböző távolságot tettek meg vezetésével, és biztos volt abban, hogy nemcsak a lábaikon a vízhólyagokkal, de sok-sok emlékkel térnek haza, amit megosztanak az otthoniakkal. Az előző pálos rendfőnök, P.Borsos J.József perjel-plébános pedig megköszönte név szerint az egyik zarándoknak, hogy gyalogosan elzarándokolt egészen Csensztochowából ide. Az ünnepélyes áldás előtt még szólt néhány gondolatot a püspök atya, többek közt, hogy ne felejtsük, hogy ma ez egy kis Magyarország, a közös imádságunk szálljon a Szűzanyánkhoz, hogy biztosak lehessünk abban, hogy a mi népünk visszatalál a gyökereihez, és a gyermekek jó nevelésében és dolgosságában példát mutat. Legyen Magyarország Lengyelországgal, akik utánunk most fél évre betöltik az Unió soros elnökségét, együtt Európa újjászületésének záloga.
Az ünnepélyes áldás után a Tedeumot, a pápai, a magyar himnuszokat és a Boldogasszony, Anyánkat énekeltük, amelyre kezdett kivonulni a papság, vonult két képviselője a Szent György-lovagrendnek és további lovagok. A menetben figyelmesek lettünk Horváth Károly atyára, aki a Reménybe ír heti rendszerességgel, és elmondta, hogy külön jöttek négyen autóval Érsekújvárból, ahol jelenleg tartózkodik, mint nyugalmazott lelkiatya. A szentmise után a helyiek nagyon kedves fogadtatásban részesítettek minden zarándokot, mindenkinek jutott fasírozott kenyérrel és uborkával, sütemény, valamint üdítő. De mindez nem minden, hiszen nem utolsó sorban ajándékba kapott mindenki a jövő, 2012-es évre pálos naptárt, amelyen nagy betűkkel olvasható, hogy a Magyar Pálos Rend márianosztrai kegytemploma 660 éves lesz. Hálás köszönet minden jótevőnek, támogatónak, mert nem kis kiadás lehetett biztosan. Érdekes volt számomra hallani az egyik segítkező lánytól, hogy amellett, hogy Márianosztrának 900 lakosa van, a börtönben van több, mint 550 fogvatartott, akiknek érdekes lehet hallani a miséket, mert áthallatszik, hiszen a börtön épülete gyakorlatilag egybe van épülve a templommal. Eredetileg ez a pálosok tulajdona volt, hiszen 1352-ben Nagy Lajos itt pálos rendi kolostorépület építését rendelte el a saját vagyonából, 1858-ban elvették tőlük, s azóta működött elsőként mint női börtön és egyben mint legrégebbi börtön az országban. A szentmise után bementünk még a templomba, ahol megcsodáltuk közelről a gyönyörű kegyképen Máriát a kisded Jézussal, az oltárt megkerültük a zarándokokkal hátulról, ahol Szent Szeverin és Verekundisz római vértanúk ereklyéi láthatók, mellette egy hálatábla, amit szeretettel a Szűzanyának 1984-ben emelt a zselízi Dulai L. Az oltár mellett pedig egy fametszet-másolatra lettünk figyelmesek, ami megörökíti azt, hogy Opelni László Márianosztráról 16 pálost vezetett a csensztochowai kolostor és kegyhely megalapítására. Ez annak a fametszetnek a másolata, amelyet a Magyar Püspöki Konferencia ajándékozott II.János Pál pápának 1982-es ad limina látogatása alkalmából.
Beszéltünk még pálos apácákkal Erdőkürtről, akik összlétszáma 10 körüli és köztük van egy erdélyi és egy felvidéki is, a vágai Kubicza nővér. Megszólítottuk a gyalogtúrán bennünket vezető Barnabás atyát, aki kísérte édesanyját, és kiderült, hogy mi már, amikor 2006-ban először voltunk Márianosztrán, találkoztunk, és emlékezett rám most az édesanyja, és megállapította, hogy azóta mennyit nőttem. Milyen kellemes meglepetés volt hallani…Balla atya akkor még kispapként tanult, és ő is felvidéki származású, mégpedig kiskeszi.
Jelen voltak a zarándoklaton a Márianosztra-Szob között közlekedő kisvasút alkalmazottai is, akik árultak különféle mozdonyos képeslapokat, és egy érdekes, több mint 60 különböző fajta magyar mozdonyt ábrázoló römi kártyát, amit megvettünk. Megtudtuk, hogy indul misejárat a zarándoklaton részt vevő hívek számára, így aztán a délután 3 óra után induló fedett, fűtött, romantikus kisvonattal mentünk le Szobra. Megállva a Mária-kútnál, ahol gyógyforrás van, és történt csoda, és minden járat menetrendje úgy van összeállítva, hogy a kútnál 10 percnyi ideig megáll. A végállomáson elbeszélgettünk Paulik József úrral, aki egyszemélyes fenntartója a kisvasútnak két segítőjével, köztük egy 8.-os kalauzfiúval, mint általában a kisvasutaknál szokás. Elmondta, hogy nagyon veszteséges a működtetése, évente 4 mill.forint kiadásába kerül a bevételeken kívül, de ennek ellenére azon van és küzd érte, hogy legalább hétvégén közlekedjen a turisták számára, ősszel és télen is, mert azért nem mindig telik meg annyira, mint ilyen zarándoklatok alkalmával. Megtudtunk tőle érdekességeket, hogy volt olyan kisvasút, ami Nagyirtástól Nagybörzsönyön keresztül átment egészen a gúnyhatár túloldalán fekvő Ipolypásztóra, csak aztán 1920-ban a vágányokat Pásztóig fölszedték, így csak Nagybörzsönyig közlekedik. Megkérte nyomatékosan az utazóközönséget a járaton, hogy ne dobják ki a szemétbe a menetjegyeket, vigyék haza, és adják hírét otthonukban a kisvasútnak. Elárulta továbbá, hogy milyen szomorú a helyzet Szobon, nincs munkalehetőség, földek nincsenek megművelve, de ezt mi is tapasztaltuk még odafelé a gyalogtúra során, megszűnt tavaly a szobi MÁV-szálló, teljesen lepusztult, szóval nagyon lesujtó a helyzet. Az ismert Szobi szörpgyárat valaki nagygazdag megvette, és ezen a néven Ukrajnában gyártatja tovább a szörpöket.
A városkába már nem volt aztán időnk bemenni, megnéztük az állomás épületén Kodály Zoltán emléktábláját, aki 1 éves korától 3 éves koráig itt élte pici korát, amikor édesapja, Frigyes állomásfőnök volt, majd 1885-ben költöztek át a családdal Galántára. Megvártuk a fél ötös vonatot, aznap az utolsót, ami Szobon Pozsony felé megállt, és nagyon ügyesen egy-kettő Pozsony főállomására értünk, és még eljutottunk a 18 órás virágvölgyi templomi magyar misére, ahol hálát adtunk a Szűzanyának, hogy zarándoklatunk jól sikeredett, és még többet kaptunk, mint vártunk. Gondolok itt arra, hogy megállt Szobon odafelé a vonat. Nagyon jól éreztük magunkat. Erre a napra örömmel fogok sokáig visszaemlékezni, mert talán ilyen formában megismételhetetlen, és az ilyen emlékek az embernek még jobban a szíve mélyébe záródnak…
Zilizi Kristóf, Felvidék.ma
{phocagallery view=category|categoryid=295|limitstart=0|limitcount=0|type=1}
