Van a sokrétű szlovák-magyar viszonyban egy elem, amelynek véleményem szerint kevés figyelmet szentelünk. Ez pedig a következő, eléggé profánul hangzó mondattal írható le: ki kit néz le a két nemzet tagjai közül, ki kire kíván (akár tudat alatt is) felnézni – magyarán: kinek kivel szemben vannak komoly komplexusai.
Ez a pszichológiai momentum ugyanis szerintem sok esetben a szlovákiai magyarság nyílt vagy tudatalatti viselkedésének egyik mozgató rúgója, asszimilációs sodródásának egyik hajtóereje.
Nem új jelenség ez persze a Nap alatt. Az úgynevezett kultúrfölény megléte vagy propaganda-eszközként való használata végighúzódik az emberiség történelmén. Ez a tudat hathat az egyénre és hathat az egész közösségre. Ha az egyén sodródik ilyen útra, más jellemzőkkel felruházva, esetenként némi lelkiismeret-furdalással terhelten, vagy éppen hiperkompenzációs feszültségektől indíttatva, volt közössége ellen fordulva – a közösség számára elveszik, csupán individuumként éli tovább a maga életét. Kis népek, kisebbségi közösségek esetén azonban az önmagába vetett hit eltűnése és a közösség felmorzsolódása van a folyamat végén.
Bibó István így írt erről a jelenségről: „Bár mindenféle asszimiláció lényegében azonos tartalmú folyamat, érdemes figyelnünk arra a különbségre, mely az egyének különálló, személyes, egyéni asszimilációja és az egész közösség globális, együttes asszimilációja között van. Az egyéni asszimiláció esetében a hangsúly az egyik közösség elhagyásán vagy meghatározó erejének és kötőerejének a megszűnésén és valami máshoz való csatlakozáson van. Az együttes asszimilációnál a hangsúly nem a közösség egyéni elhagyásán, hanem az egész közösség feloldódásán, meghatározó erejének fokozatos csökkenésén, a közösségi hovatartozás egyéb meghatározói mellett való háttérbe szorulásán van. Az együttes asszimiláció semmivel sem egyszerűbb és könnyebben lezajló folyamat, mint az egyéni, mert hiszen egyéni asszimilációkból tevődik össze. Legfeljebb az teszi aránylag észrevétlenebbé és lassúbbá, hogy az érdekeltek nem egyenként, hanem sokadmagukkal mennek át rajta.”
A folyamat hátterével, indító okaival való foglalkozás csakúgy elkerülhetetlen, mint az azt fékezni tudó mechanizmusok felkutatása. „ Az asszimiláció folyamatát a legkülönbözőbb tényezők tehetik nehezebbé vagy könnyebbé: mindenekelőtt a régi közösség meghatározó erejének a foka, a két közösség közti távolság nagysága, az új közösség vonzóereje, belső rendje és egyensúlya, viselkedése az asszimiláltakkal szemben stb.” – folytatja Bibó. Szerinte is meghatározó elem a két közösségről alkotott – vagy kialakítandó – kép: esetünkben az általános kép a magyar és a szlovák nemzetről, illetve ezek kölcsönös viszonya: milyennek látja nagy általánosságban az átlagmagyar a szlovák közösséget és fordítva.
Az ezzel kapcsolatos nézeteket és félelmeket megfogalmazták szlovák gondolkodók is. Az idézetek azt mutatják, mennyire mélyek a beidegződések a témában. Klenóc város választott tanácsa határozatának ezzel kapcsolatos alapmondata az 1870-es évekből így hangzik: „A nem magyar nemzetek kérelmeinek magyar-arisztokratikus fogadtatása, ha azt a magyarok időben le nem gyűrik magukban, az egész országot pusztulásba sodorja.” Štúr sem adja alább: „A magyarok önmagukat tartják a legtöbbre, s ezzel bitót állítanak más nemzetek feje fölé.” Vladimír Mináč alaphivatkozásként az Itt nemzet él című esszéjében báró Eötvös József egy kijelentését idézi, mint a magyar szupremácia mintamondatát: „Minden nemzeti törekvésnek alapja: felsőbbségének érzete. A célja: uralkodás.” A 19. század végi csalódások hatásának lecsapódását pedig eképpen fogalmazza meg Mináč: „Az újabb és újabb csalódások következményeképpen kialakult egy komplexus, amely a magyarokhoz való viszonyunkat irányította: ennek meghatározó eleme a gyanakvás és a bizalmatlanság volt. A bizalmatlanságnak, meg nem értésnek és ellenséges viszonynak ez a forrása kezdettől fogva létezik: a szlovák mozgalom markánsan plebejus jellegű.” S hadd teljesítse ki a képet a Kollártól eredeztetett alapjelszó: „Aki élni akar, hajladozzon.” Sőt, a Pešťbudínske vedomosti programcikkében a 19 század végén még ennél is tovább megy: „Ezért nem szégyenkezünk, de nem is késlekedünk nyíltan kijelenteni, hogy a (magyar) hazafiság önmagában, szlovák nemzetiségünk elismerése nélkül, számunkra teher.”
Vannak, akik később, Csehszlovákia megalakítása után is viszik tovább a vonalat. Daniel Rapant 1930-ban nem kertel, Magyarosítás, Trianon, revízió és demokrácia című írásában nyíltan elmondja, ami a szívén van: „Ezer éven át szolgálta a többi nemzet a magyarokat. Uralkodó helyzetüknek köszönhetően az országban a magyarok kisajátították a többi nemzet munkájának eredményeit is.” Nem más ez, mint egy torz mítosz a javából: igaztalan – de él.
Magyarán: a szlovákság egy részében az elmúlt közel két évszázad folyamán – bizonyos fokig érthetően – kialakult egy kisebbségi érzés a magyarokkal szemben. Ennek a nyomai a mai szlovák társadalomban is megtalálhatók, ez a beidegződés élteti véleményem szerint a ma is fellelhető primitív, zsigeri magyarellenességet. Ezt persze lehet neveléssel befolyásolni, de ezen a téren a helyzet igencsak felemás. A legmeggyőzőbb bizonyíték eme komplexus meglétére a jelenkori szlovák parlament működése. Ha megnézzük, milyen politikai jellegű határozatokat fogadott el a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa az elmúlt öt évben, akkor ott a magyarsággal, Magyarországgal kapcsolatos kérdések kiemelkedően dominálnak. A helyzet pikantériája abban van, hogy azok, akik szóban a legjobban ágálnak amellett, hogy Szlovákia független ország és a szlovák identitást a magyaroktól és (kisebb mértékben) a csehektől való függetlenedésből vezetik le, lényegében úgy viselkednek, mintha napjainkban is egy virtuális Magyar Királyság alattvalói lennének. Amikor 2009-ben, az Európai Parlamentbe történő választások kampányában az MKP egyetlen egy közös rendezvényt tartott Esztergomban magyarországi testvérpártjával, a Fidesszel, a szlovák parlament másfél napig tárgyalta az ügyet és külön határozatot fogadott el eme lépés kapcsán. (Az a jelek szerint senkit sem zavart, hogy Robert Fico akkori miniszterelnök részt vett Prágában a szociáldemokraták nagygyűlésén és fordítva, azok is a Smer rendezvényén.) 2010-ben, amikor a magyar parlament egy átgondolatlan időpontban elfogadta a kedvezményes visszahonosításról szóló törvényt, a szlovák parlament szintén két napos üléssel válaszolt erre, s elfogadta a szerencsétlen ellentörvényt. 2011-ben, az új magyar alaptörvény elfogadásakor a világ parlamentjei közül egyedül a szlovák parlament reagált hivatalos határozattal, amelyben többek közt elítélték az alaptörvény ama részét, amely határozottabb odafigyelést ír elő a magyar alkotmányos szervek részéről a külhoni magyarság irányában.
S hogy ne legyünk egyoldalúak: néhány magyarban valóban máig él egyfajta lekezelő hozzáállás a szlováksággal szemben, amely esetenként csak fokozza a fent leírt szlovák gátlásokat.
A szlovák (csehszlovák) hozzáállás már a múlt század húszas éveiben megpróbálta megalkotni a fenti gondolati konstrukció ellentettjét. Megpróbálták a szlávság presztízsét minél magasabbra, s ugyanakkor a magyarság presztízsét minél mélyebbre szorítani. Betelepítéssel, telepes falvak létrehozatalával a kompakt magyarlakta régiókban, a közigazgatási határok átszervezésével, szláv hivatalnokok és a szláv (először a cseh, majd a szlovák) nyelvek használatának erőltetésével próbálták meg szétzilálni a magyar tudatot. Ennek az igyekezet-folyamnak a máig ható, legerősebb gócpontjai a magyar gyerekek szlovák iskolába csalogatása, a sajtó (kiemelten a magyar nyelven írott sajtó) felhasználása, legdurvább lépése pedig a teljes szlovenszkói magyar értelmiség kitelepítése volt a második világháború után. Ennek a hol erősebb, hol gyengébb intenzitású, de folyamatosan jelen lévő igyekezetnek idővel meg is jöttek az eredményei. Az alapsugallat az volt, hogy magyarnak maradni valami vaskalapos, ósdi dolgot jelent, a trendi az, aki az úgymond hivatalos érvényesülés nyelvét, világlátását teszi magáévá. Magam is találkoztam olyan nagymamákkal, akik büszkék arra, hogy az unokájuk (aki már nem is tud magyarul) milyen jól bírja az „államnyelvet”, a városba szakadt gyerekeik otthon is már csak a „hivatalos” nyelvet használják…
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a lelki elidegenítési folyamat ért el sikereket. S bizonyára összefügg ez a helyzet négy további ténnyel is. Az első: a szlovákiai magyar értelmiség aránya a féloldalas szlovákiai magyar társadalomban csak fele az országos átlagnak. A második: a modernizációs folyamatok rossz értelmezése is efelé viszi el a dolgokat. A harmadik: gyakran megjelenik a képben az érdek, a mindenkori hatalom ezzel a torz manipulációval is ügyesen tud játszani. S ott van valahol a képben a szlovákiai magyar értelmiség felkészületlensége is. Hiányoznak a közös víziók, több, a szlovákokkal való érintkezésben megjelenő magyar értelmiséginek nincs egyetemi képzettsége, s ez érezhetően (és érthetetlen módon) frusztrálja őket. Úgy érzik, szlovák értelmiségi barátaikkal való kapcsolataikban nem versenyképesek, ezért gyakran elfogadják azok premisszáit. Csak hát a szlovák értelmiség önmagában is a leggyöngébb ebben a régióban, nem beszélve arról, hogy számunkra pedig a kínálatuk a nullával egyenlő.
Nos, az az érzésem, hogy egy nagy gödör mélyére érkeztünk, ahonnan nehéz kiutat találni. Egy esély van: önmagunk újrafogalmazása.
„A beteg szervezetet az egészség hiánya kínozza” – mondja Rejtő Jenő. „A beteg lélekben a lélek hiánya fáj.”
Keressük meg saját autentikus lelkeinket.
Csáky Pál
