Sokak számára talán túl „erősnek” tűnhet hűséges égi kísérőnkre, a Holdra az emberi fajból elsőként lépő Neil Armstrong közismert mondatát „ide rendelni”, de a léptékeken némileg állítva találónak érzem az alábbiakban kifejtettek megragadására.
A közösségünk önrendelkezéséért és természetes jogainak megerősítéséért kezdeményezett Békemeneten ugyanis nem többet, mint néhány lépést kérünk azoktól, akiknek valamit is számít a szakadék szélére sodort közösségünk jövője. Ha kellően nagy számú ember teszi meg a maga kis lépését, az valóban nagy lépés lenne nemzetrészünk számára.
Minden jogos ügy, ami a jussunkról szól, csak akkor lehet sikeres, ha képesek vagyunk küzdeni azért, ami minket megillet. Ezzel szemben mi a helyzet? Az, hogy sajnos az önrendelkezésünkért (autonómiánkért) – amelyet a Berényi József vezette MKP is fontos célnak tart, erről legutóbb maga a pártelnök beszélt a Most-MKP tárgyalások kapcsán a magyarországi sajtónak nyilatkozva is – meghirdetett Békemenetet eddig a Csemadok, a civil szervezetek és a politikai érdekképviseletünk részéről is teljes hallgatás övezi. A Csemadok, amely magyar érdekképviseleti szervezetnek tekinti magát, képtelen helyet biztosítani és meghirdetni a lakossági fórumokat Nagymegyeren, Dunaszerdahelyen, Somorján és Pozsonyban.
E sorok lejegyzéséig egyetlen civil szervezettől sem kaptam még csak visszajelzést sem, hogy a megmozduláson részt vennének, avagy más formában segítenének a szervezésben. Azok sem szólaltak most meg, akik máskülönben igen aktívak konferenciaszervezésben, tárgyalásban, beszédben. Szavakban.
Igen, ahol már a jövő a tét, ott a folyamatos múltba tekintés, nagy elődeink példáinak megidézése és bronzba avagy márványba öntése, szavak és szavalatok egymást követő sora konkrét és hathatós lépések -tettek – hiányában finoman szólva is aggasztó, de inkább kétségbe ejtő.
Nem kétlem, egy ilyen, e Békemenethez hasonló megmozdulás – pontosabban az ahhoz való nyílt csatlakozás – úgymond „kockázatos” lépés. Különféle retorziók érhetnek bennünket, s még csak nem is elsősorban a hatalom részéről, hiszen pusztán alkotmányos jogaival él az, aki részt vesz egy messzemenően törvényes keretek között meghirdetett civil megmozduláson. Nem, a legsúlyosabb retorziók, arculcsapások köreinkből érkeznek. Tudom, hiszen az elmúlt évek megmutatták e „mechanizmus” működését: előbb a jól bevált hallgatás, majd, ha ez nem érte el a kívánt hatást, az eszközökben nem válogató diszkreditálás s végül – avagy ezekkel párhuzamosan – a tiltás.
Így tehát e kezdeményezés támogatása (nem anyagi, hanem erkölcsi) a már mondhatni megszokott menetrend szerint elmarad. Ilyen körülmények között a Békemenet egyes állomásai baráti beszélgetésekké alakulhatnak át, ami persze nem baj, sőt. Egy ilyen kezdeményezés (s nem csak a mostani Békemenetre, hanem általában bármely sorskérdésünket érintő megmozdulásra értem) sikere vagy kudarca ugyanis jelzésértékű, mondhatni a legtökéletesebb lelete közös ügyeinkért viselt felelősségvállalási „kedvünk” állapotának. Kitűnően látható belőle, hogy hol is tartunk jelenleg, mire vagyunk képesek, hol húzódik közösségünk lehetőségeinek végső határa. Választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy a Szózatot csak gyönyörűen énekelni, avagy annak szellemében cselekedni is tudunk (vagy legalább akarunk).
Hanem ha már itt tartunk, nézzünk picit e kezdeményezés szervezésének kulisszái mögé!
Az elmúlt hetekben sokakhoz fordultam kérő szóval, akiknek képességei és lehetőségei nyomán módjukban állna segíteni a Békemenet minél színvonalasabb megszervezésében. Olyan egyszerű, mégis nagyon fontos, gyakorlati dolgokról van szó, mint például szóróanyagok kinyomtatása és terjesztése, a menet útvonalán a résztvevők természetes szükségleteinek kielégítése és persze a médiaháttér, ami nyilvánvalóan nem főműsoridős reklámspotokat kívánt jelenteni, hanem egyszerűen csak hiteles tájékoztatást. Tisztelet a kivételnek – ilyen a Felvidék Ma hírportál, amely akár az esetleges nézetkülönbözőségeink ellenére is az elhallgatás helyett a tájékoztatást választotta – de e „hátszél” elmaradt.
Azt szerettem volna, hogy ne ismétlődjék meg 2010. május 26-a, amikoris a szlovák parlament délután a magyar állampolgársági törvényre ellenreakcióként elfogadta alkotmányellenes ellentörvényét, s erre az időpontra tüntetésre hívtam a jóérzésű felvidéki magyarokat. Ekkor ugyanis, bár a lehető legtöbb felvidéki médiaszereplőnek elküldtem az erről szóló felhívást, mégsem informált egyik sem. Hiszen mennyivel könnyebb utólag gúnyolódva úgy kommentálni, hogy a szervező magára maradt a megmozdulásán néhány titkos és nem titkos törvényszolgával… Csak remélni tudom, hogy ez volt életük legnagyobb öröme, hogy hathatós közre(nem)működésükkel a passzivitásba fulladnak azok a kezdeménynezések, melyek megmaradásunk zálogaként tekintett ügyeink, témáink (köz)életben tartását célozták.
Ki vitathatja, hogy ha sikerül egy komoly, sok tízezres tömegrendezvényt megvalósítani – pontosabban ezek sorozatát, hiszen senki nem várhat eredményt egyetlen eseményből, a lényeg mindig a folytonos együtt lét és együtt gondolkodás – akkor a szavunk súlya is egészen más…? De hogy egészen konkrét és pártpolitikai szempontból is úgymond praktikus legyek: ha egy ilyen tömegmegmozdulás(sorozat) megvalósul, akkor vajon a kétes múltú és jelenű Most-Híd vegyespárt sikerrel vehette volna-e az akadályt a választásokon azzal a semmitmondó, a nemzeti megmaradásunkat teljes mértékben ignoráló súlytalan programmal, amellyel azt a bizonyos küszöböt átlépte? Ha a közösség komolyan hallatja hangját, vajon ignorálhatják-e ezt azok, akik a képviseletünket kívánják ellátni és ezért harcba szállnak voksainkért? Minden kérdés természetesen költői…
Mindezek fényében, egyebet nem tehetvén, csupán kérdezni tudok. Megkérdezni, hogy vajon azok a bátrak, akik dacolva az alkotmányt és minden tisztességes emberi normát sértő szlovák állampolgársági törvénnyel nyíltan vállalták magyar állampolgárságukat és ezért elszenvedték a szlovák hatalom ellenlépéseit, nos, ők vajon felemelik-e szavukat, ott lesznek-e a Békemeneten? S ugyanígy: azok a civil szervezetek, akik elismerésre méltó vehemenciával védik jogainkat a szavak frontján, most vajon bírnak-e szó szerint megtenni néhány konkrét lépést is?
Én mindenesetre baráti és harcostársi kézfogással fogom őket várni pénteken a komáromi Klapka téren s elindulok bottal a kezemben. Jutok, ameddig jutok, de egyet tudok, mert egyedül ezért állhatok jót: megteszek minden tőlem telhetőt a sikerért.
Végezetül – emlékeztetőül – lássuk, miről is szól ez a mostani megmozdulás, melyek azok a követeléseink, melyekre szeretnénk felhívni a figyelmet:
1. Egyenlő jogokat a magyar nemzethez tartozóknak! Szlovák és magyar állampolgárokként, európai uniós polgárokként nem akarunk másodrangú állampolgárokként élni szülőföldünkön.
2. Esélyegyenlőséget az élet minden területén! Szűnjön meg az anyanyelvünk és nemzeti hovatartozásunk alapján való hátrányos megkülönböztetésünk az élet minden területén!
3. Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, igazságos és demokratikus jogállamot! Tartsák tiszteletben az európai egyesülés alapelveit és a hatályos emberi jogi nemzetközi egyezményeket.
4. Töröljék el az emberi és polgári jogoknak ellentmondó, azokat sértő törvényeket, elsősorban a Benes-dekrétumokat, az állampolgársági ellentörvényt, a nyelvtörvényt és minden olyan rendelkezést, amely etnikai alapon megkülönbözteti a szlovákiai állampolgárokat!
5. Területi autonómiát az 1918-as Hodža-Bartha-féle demarkációs vonaltól, a szlovák-magyar etnikai határtól délre eső területeken. A Felvidéki Autonóm Tartománynak legyenek saját önigazgatási szervei, beleértve a döntéshozatalt, végrehajtást és igazságügyet, ellenőrzést is!
6. Az autonómia területén élő mindkét nemzetrész tagjaira egyformán vonatkozó kötelező kétnyelvűséget! Az ország minden városában és községében, ahol a kisebbség lélekszáma meghaladja a 8 %-ot, legyen a kisebbség és a többség nyelve is kötelezően oktatva az anyanyelvű iskolákban!
7. Adják vissza mindenkinek, magánszemélyeknek és intézményeknek egyaránt a tőlük jogtalanul elvett tulajdonukat!
8. Részesüljön megfelelő kárpótlásban minden igazságtalanul elítélt, jogfosztott, meghurcolt és kényszermunkára kötelelezett személy! Elhunytuk esetén a kárpótlást az utódaik kapják meg!
9. A közös történelmünket mindkét fél számára elfogadható, a kölcsönösen hasznos együttműködést és a közös jövőt szem előtt tartó történelemkönyvekben megírni és oktatni!
10. A Felvidéki Autonóm Tartomány területén teljeskörű anyanyelvi iskolarendszert az óvodától az egyetemig és a magyar nyelvhasználat biztosítását a helyi hivataloktól a parlamentig!
11. Anyanyelvű vallásgyakorlást magyar katolikus püspökséggel és önállóságot a magyar nyelvű evangélikus hitközösségnek is!
12. A Felvidéki Autonóm Tartomány létrejötte után a két egyenrangú államalkotó nép, a felvidéki magyarok és a szlovákok, illetve képviselőik kezdjenek tárgyalásokat a szövetségi államformáról!
Mindenkit egyforma mértékben megillető szabadságban és méltóságban akarunk élni,mint a felvidéki magyar néphez tartozó állampolgárai a Szlovák Köztársaságnak, Magyarországnak és az EU-nak
Hogy sikerrel járjunk, összefogásra van szükség. Ezért tehát – ez úton is – tisztelettel hívom a Magyar Koalíció Pártjának vezetőit, tagjait és szimpatizánsait, hogy legyenek ott pénteki megmozdulásunkon és jelenlétükkel, szavaikkal bátorítsák közösségünket jogainkért való kiállásában. Tegyenek hitet megmaradásunk egyedüli záloga, az önrendelkezés megvalósítása mellett. Legyen ez a pénteki nap a kezdete egy új korszaknak, melyben immáron nem szemlesütve, megfélemlítve, lelkileg kifacsarva, másodrendű polgárokként élünk szülőfüldünkön, hanem öntudatos, szülőföldjét és nemzetét szerető és ezekért tenni akaró és tudó magyarokként, akik ennél fogva mindig partnerei – de egyenlő partnerei, sohasem alárendeltjei – tudnak lenni a többségi nemzetnek minden tisztességes, jószándékú kezdeményezésében. Mert sohasem voltunk még jobban egymásra utalva itt Európa közepén, mint most, ezekben az időkben.
Bósza János
