„Úgy szeretem Rodostót, hogy nem bírom feledni Zágont”- mondta Mikes Kelemen önként vállalt száműzetésében, kifejezve ezzel a szülőföldjéhez való ragaszkodását, melyet csak a nagyfejedelem iránti ragaszkodása tudott felülmúlni.
Úgy szeretem Erdélyt, hogy nem bírom feledni Felvidéket, mondom én szerényen, messze tartva magam Mikestől, a magyar próza első nagymesterétől. És mit mond, mit érez, mire számít a jelenlegi hivatalos magyarországi politika? Azt, hogy szeretem a külhoni magyarságot, Felvidéket is, de Erdélyt különösen… Mert számítok velük, mert velük különösen számítok, a felvidékiekkel kevésbé, mert kevesebben vannak, és a kevés között még kevesebb, keservesebb az olyan, aki magyar állampolgárságért folyamodott, és ezzel kvázi magyarországi választópolgár is lehet. Vagyis értékesebb ilyen szempontból egy erdélyi, mint három felvidéki magyar, akik nem merik magukat honosítani, mert hivatalosan ellopják tőlük a szlovákot. Ezért gőzerővel irány Erdély: támogatással, rokonszenv nyilvánítással, politikai befolyásgyakorlással. Oly módon, hogy korlátozom (vagy leaglábbis megpróbálom korlátozni) az RMDSZ mindenhatóságát, mert az az „emeszpével” is kacérkodott(dik), és a magyarabb magyar ellenpártokat támogatom, mert azok elvhűbbek, autonómia pártosabbak, és főleg szavazathozóbbak lehetnek a legközelebbi magyarországi parlamenti választásokon. Persze mindezt becsomagolva kell kinyilvánítani, hogy minden magyar fontos választó, hogy mindenkit meg kell szólítani, azokat is, akik elkóvályogtak az RMDSZ-es nyájtól, mert ez így célszerű.. Megfeledkezve arról, hogy a székely embert más tésztából gyúrták, mint a felvidéki magyart. Ő megbecsüli a magyar egységet kisebbségben, és addig nem fog más magyar pártra szavazni, amíg az nem bizonyítja rátermettségét, amíg az nem érdemli ki a bizalmát. Meg aztán jól be is kavart a hivatalos magyarországi politika is. Azt sugallta, hogy az RMDSZ-t mégse, a rosseb tudja miért ne, de azt meg nem tudja eldönteni, hogy a maradék kettőből melyiket, mert Kövér, az Országgyűlés elnöke, aki minket nagyon szeret, az egyiknek kampányolt, a másik, a külügyi államtitkár, Németh, aki minket szintén nagyon szeret, az meg a másiknak. A törvényhozó meg végrehajtó egymásnak feszülése egyazon a színekben. Hogy is van ez akkor? Nem tudja a balkéz, hogy mit csinál a jobb? Maradjon akkor inkább a régi, bevált – mondja a székely paraszt bácsi, abból nem lehet baj! Felvidéken is hasonlóan gondolkodtak, csak ott nem pártban, hanem személyben…a mindenhatóban! Aztán azért most már itt is, nálunk is keverik a kakit odaátról, ugyanaz a kettő. Az egyik, a Németh már akár tárgyalna is a vegyessel, a másik, a Kövér meg csodálkozik, hogy tárgyalni akar, ő csak a színtisztával.
Szeretem nézni a magyar közszolgálati tévét, a Dunát is, a hatos híradóját is. A sok székelykaput, kopjafát, az ott rendezett ünnepségekről napi rendszerességgel beszámoló tudósításokat, Nyírő újratemetéséről szinte mindent tudok, tudom, akkor kampány volt, azért annyit, és nem kevesebbet. Csak felmerül bennem a kérdés napi rendszerességgel, hogy a Dunának hol vannak, merre járnak a felvidéki tudósítói, miért szeretik annyira a budapesti stúdiót, hogy onnan nem szívesen mozdulnak ki? Pedig erre fele is történnek események, vannak rendezvények, szinte ugyanolyan értékesek, mint a székelykapu előtt álldogáló székely ember komótos és népies bajuszpödrése. Például a kürti borfesztivál a közelmúltban. Pedig Dunának, Oltnak egy a hangja…
Aztán azt is mondta valaki, inkább csak súgta, hogy Budapesten a külhoni magyarok sorsáról, támogatásáról döntő fontos intézményekben, szervezetekben, alapítványokban, alapokban milyen sok az erdélyi magyar szakember, és milyen kevés, szinte szóra sem érdemes a felvidéki magyar. Hogy azért állunk úgy, ahogy…, azért vagyunk úgy, ahogy…
Senki se akarja, hogy összeérjen a bajsza a magyarnak a magyarral, a belhoni magyarnak a külhonival, meg az egyik külhoninak a másikkal! Dehogy! Sőt! Csak azt szeretnénk, hogy a belhonból józanabbul és ne magas lóról tekintsenek ki a külhonba, hallgassák meg az itteni nép szavát is, egyenlő mércével mérjenek, mert egyforma az anyanyelvünk, és elég a bajunk amúgy is…
Száraz Dénes
