Kun Miklós történész szerint „lelkileg még nem rendeztük a gulágkérdést”, ez a fiatal történészekre vár. A Károli Gáspár Református Egyetem Széchenyi-díjas tanára erről 2012. október 13-án beszélt Budapesten, a gulágrabok emlékművénél, a Gulag táboraiból hazatérés 59. évfordulója alkalmából.
A történész kiemelte: több mint húsz évvel a rendszerváltás után még mindig keveset írnak a történelemkönyvek az ott történt borzalmakról, „a félmúlt véres sebéről”. Felháborodásának adott hangot amiatt, hogy Magyarországon és szerte a világban vannak olyan történészek és publicisták, akik relativizálják, minimalizálják, sőt tagadják a Gulagon történeteket. Őket címeres gazembereknek nevezte, hozzátéve, hogy „nem lehet számháborút folytatni, hanem minden részletet fel kell kutatni”.
Kun Miklós elmondta, hogy 1941-ben a Szovjetunióban 2 millió 400 ezren éltek a Gulag táboraiban, közülük 900 ezer embert – javarészt köztörvényes elítélteket – még abban az évben a frontra küldtek. Már 1918 óta léteztek a szovjet érában koncentrációs táborok, később haláltáborok, majd Sztálin bevezette a kivégzési kvótát is, ami előirányozta, melyik népből és területről hány embert kellett meggyilkolni – közölte a történész.
Megemlítette, a táborok között voltak úgynevezett „izolátorok”, ahonnan gyakorlatilag nem lehetett élve kijönni, valamint szólt a „testmechanikusoknak” nevezett kínzóemberekről is. Kiemelte: a második világháborúban a Szovjetunióba került magyar hadifoglyokat javarészt a Gulagra vitték „málenkij robotra”, majd a magyarországi németeket, valamint az ellenzéki pártok aktivistáit is elhurcolták, és volt, aki csak tíz év múlva ért haza.
A történész közölte: néhány éve akadt olyan adatokra kutatásai során, hogy a szovjet atomprogram keretében védőfelszerelés nélkül vittek uránbányákba rabokat, sőt geológus egyetemi hallgatókat is, ezt azonban közülük senki nem élte túl. Utalt arra is, hogy a Gulagon élők visszaemlékezései szerint a magyar rabok „szorgalmasak, istenfélők és összetartók” voltak.
A rendezvényen Lendvai Zoltán rédicsi római katolikus plébános imát mondott, majd elhelyezte a megemlékezés koszorúit és virágait Orbán Viktor miniszterelnök nevében Soltész Miklós, szociális ügyekért felelős államtitkár, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nevében kabinetfőnöke, Csallóközi Zoltán, valamint Antall Józsefné, a rendszerváltás utáni első miniszterelnök özvegye és Mádl Dalma, Mádl Ferenc köztársasági elnök özvegye.
A Gulag (oroszul: Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz javítómunka-táborok főigazgatósága) a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszer volt, ahol a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, a hadifoglyokat és a más okokból elhurcoltakat kemény fizikai munkára fogták, élelmükről és egészségügyi ellátásukról pedig alig gondoskodtak. Ennek következtében Sztálin rémuralma alatt az eddigi adatok szerint mintegy 20 millióan haltak meg a táborokban.
A második világháborús harcok és Magyarország megszállása következtében 616 ezer magyar állampolgár került szovjet munkatáborokba, és közülük csak mintegy 440 ezren tértek haza. A Szovjetunió területén a magyar foglyok mintegy 2000 táborban raboskodtak. Az évek múltán épségben hazatérteket a magyar államvédelmi hatóságok megfélemlítették, és hallgatásra kötelezték. Szenvedéseikről a rendszerváltozásig nyilvánosan nem eshetett szó. A Honvéd téri emlékművet 1993-ban avatták fel.
Az utolsó magyar hadifogoly, Toma András, 2000-ben érkezett haza Magyarországra.
Csehszlovákia, amelyet a nagyhatalmak a győztesek közé számítottak, több mint 100 ezer szlovákiai magyart telepített át magyar területre.
MTI nyomán Felvidék.ma
