Amíg mi, felvidéki magyarok azon nyűglődünk, mit s hogyan kellene tennünk, hogy megmaradjunk itt, Szlovákiában magyarnak, az ország éppen aktuális szlovák celebei továbbra is hozzák a formájukat. De menjünk csak szép sorjában.
Nagy közösségi vita alakult ki a közelmúltban az ügyben, ki is tulajdonképpen a szlovákiai magyar, amit nagyon örvendetesnek tartok, mert magukat képpel, névvel vállaló többnyire értelmiségiek elmondják a véleményüket az adott témában. Nem mindenben értenek ugyan egyet, de legalább végre nyíltan és nyilvánosan beszélünk arról, hogy nagy a baj. S végső soron még az is megeshet, hogy ez a dialógus elvezet valahova. Nem köpködnek és fröcsögnek mindenki másra, mint a honlapok csetdialógusainak nagyon „bátor”, név nélküli alakjai, akik attól függően, melyik oldallal, nézettel, eszmével szimpatizálnak érdekből vagy csak úgy élvezetből, magukat adva – mert így legalább kiélhetik beteges ösztöneiket, amelyeket a való életben arcukat vállalva sohasem mernének felmutatni –, nyomdafestéket nem tűrő hangon gyaláznak, szidalmaznak mindenkit, aki a másik oldalhoz tartozónak vallja magát. Ezek a nagyon „bátor” emberek a legtöbb esetben azonban egy gombostűt nem mozdítottak meg azért, hogy valamivel is hozzájáruljanak az itt élő magyar közösség boldogulásához.
A közösségi oldalakon is élénk vita alakult ki több fórumon az ügyben, mit is kellene tenniük a felvidéki magyarság vezetőinek, s nekünk itteni gyalogmagyaroknak is a megmaradásunk érdekében. Sokszor olvasni olyan nézeteket, hogy nem a nemzettudatunkkal kell foglalkozni, inkább a jobb gazdaságpolitikával kellene törődni. Ezekben az ínséges időkben, amikor az emberek többségének jobb esetben hó végén már alig-alig csörög pár eurócent a pénztárcájában, érthető ez a vélemény. Munkahelyek kellenének, jobb gazdaságpolitika, hogy jobban élhessünk, ez nem vitás. Hiszen lassan eltűnik itt a minden társadalom alapját képező erős középréteg, a kilátástalannak tűnő helyzetben egyre többen sodródnak közülük a szegénységi küszöb felé. Én mégis úgy gondolom, hogy beszélnünk kell a nemzettudatunkról, kulturális és anyanyelvi megmaradásunk lehetőségeiről is, amelyeknek csupán egyik feltétele a gazdasági biztonság, ám korántsem az egyedüli. Egy magával tisztában lévő, határozott nemzettudatú embert az ellenfél is jobban becsüli, mint a magát feladó, megalkuvó behízelgőt. Az ilyenek látszólagos királysága, mindig csak pünkösdi királyság.
A fórumozók között vannak olyan nézetek is, miszerint mindenki csak szépen, csendben legyen magyar, s próbáljon megfelelni, alkalmazkodni a többségi nemzethez. Nem azokra gondolok, akik kizárólag a konyhába meg a hálószobába száműznék az anyanyelvhasználatot, hanem azokra, akik hajlandóak magyarul beszélni az utcán is, de nem szeretik, ha előtérbe kerül a magyarságuk, nem szeretik, ha bármelyik oldalon is az ún. magyar kérdéseket feszegetik. Úgy vélik, legyen az kizárólag az ő magánügyük, hogy magyarok. Majd ők eldöntik, milyen tévét akarnak nézni, ha meg magyar színházat szeretnének látni, vagy magyar könyvet vásárolni, átballagnak valamelyik hídon a legközelebbi magyarországi kisvárosba. Ez a fajta nézet, azt vallja mindenképpen meg kell egyezni a szlovák hatalommal, még ha engednünk is kell, elvégre mégiscsak Szlovákiában élünk. Csakhogy a kérdés nem ilyen egyszerű, ennek az elméletnek a zökkenőmentes és érdemleges megvalósítása ugyanis toleráns többségi nemzetet feltételez, amiről azonban Szlovákiában a legjobb jóindulattal sem lehet beszélni. Amire meg csendben kivárnánk, hogy majd a szlovákság következő generációja vagy az azt követő más lesz, addigra már csak skanzenben mutogathatnak itt bennünket, felvidéki magyarokat. A Szlovákiában élő kisebbség jogai nem hogy nem fejlődnek, ahogyan azt egy egészséges társadalomban elvárnánk, hanem itt már az annyiszor emlegetett „status quo” sem érvényes. A megegyezés a szlovák fél szóhasználata szerint annyit jelent, hogy mi mindenben meghátrálunk. De hogyan is lehetne méltó módon megegyezni egy olyan nemzettel, akit mindenben, ami magyar vonatkozású berögzült vélt félelmei és sérelmei nyomasztanak és vezérelnek. Rólunk, magyarokról azt állítják, hogy Trianon-komplexusban szenvednünk, de ugyanígy érvényes ez a szlovákságra is. Mi kesergünk, búslakodunk, őket meg vélt félelmeik gyötrik emiatt, s teszik emberileg kicsikké. Mindez aztán arra készteti sokukat, hogy fölényüket lebegtetve, ahol csak lehet, negatív értelemben, bántóan nyilvánuljanak meg bennünket illetően.
Ahogyan tette ezt akarva-akaratlanul?, vagy csupán saját hülyeségéből eredően a cseh és a szlovák televízió közös tehetségkutató műsorának, a „Csehszlovákia tehetségeket keres” c. Joj televízióban sugárzott műsornak az aktuális „üdvöskéje” – ha lehet ezt a kifejezést egy férfira használni –, Martin Rausch Pyco. Pyco az egyik közelmúltban adásba került műsor egyik átvezetőjében cseh műsorvezető kollégájával Érsekújvárba látogat, hogy a város szlovák megnevezéséből eredő szóviccet kihasználva (nové zámky – új zár) Prachař új lakatokat vegyen. Mikor kiderül, hogy a cseh műsorvezetőnek nem kell az új lakat, csúfolódva megkérdezi: „Tudod, hogy mondják magyarul, hogy viszontlátásra?” Prachař nem tudja a választ, kollégája azonban kioktatja: „Gyere b*szni!”. Majd megfordul, és elmegy. Akár legyinthetnénk, hogy ugyan már, megint itt egy felkapaszkodott celeb egy 12 éves pubertás fiú értelmi szintjének megfelelő viselkedéssel. Hiszen ezt zabálja a nép. A Joj televízió meg leközli, fő műsoridőben. Kivel is akarunk mi, egyezkedni? – ötlik fel bennem. Rausch még egy utolsó harmatgyenge poént is megenged magának, talán, mert maga is érzi ezúttal túllőtt a célon (ez lenne az idealisztikusabb változat), s a vaskereskedés polcai közt az egyik irányba megindult magát láthatóan hülyén érző cseh műsorvezetőnek még odaszól: „Ne arra menj, arra Magyarország van, erre van Csehország!”
Én meg azon gondolkodom eközben, vajon merre van Szlovákia?
Dunajszky Éva