… a gondolkodásra, a szeretet értékének megbecsülésére és sok minden másra. Alább Duray Miklós karácsonyi gondolatait olvashatják.
Alkalmas arra is, hogy eltöprengjünk mulandóságunk és az örökkévalóság között feszülő ellentét és összhang fölött. Karácsony alkalmával kereshetjük a változó és az állandó értelmét és okát, vagy az állhatatosság és az ingatagság, a türelmesség és a türelmetlenség, az önmagunk vállalása és feladása lelki, anyagi és társadalmi indítékainak mibenlétét.
A Karácsony sok mindenre alkalmat ad és teremt, hiszen emberi létünk értelmének csaknem egésze benne foglaltatik. A karácsonyhoz (és a Húsvéthoz) kapcsolódva foghatjuk fel jelenünk értelmét és láthatjuk vagy érthetjük, elutasítjuk, elviseljük vagy elfogadjuk az ezzel szembeálló vagy az ezzel nem azonosuló elképzeléseket. Ebben a két ünnepkörben foglaltatik a világhoz való viszonyulásunk lényege.
Amikor másodszor ültem börtönben 1984-ben, a cellatársam egy szerencsétlen, magányos ember volt, aki részegen akarta felrobbantani az egyik szlovákiai Vág-menti kisvárosban a Szovjetuniónak dicsőséget állító emlékművet – ha sikerül neki, ő is ott pusztul. Műveletlen volt és társtalan, de szellemi korlátoltságának határai között nyitott is volt. Karácsony délutánjának félhomályában ültünk a cella falai által körbezártan, kekszet rágcsáltunk és beszélgettünk, a karácsonyról. Miről, másról? A Megváltóról, a kereszténységről, az Istenről. A börtöncella ridegségének, fénytelenségének és hidegségének ellentétéről. Erről beszélgettem vele, miközben magamról azt hittem, hogy nem istenhívő, „csupán” Krisztus-hívő vagyok. Karácsony kapcsán, Jézus születésnapján ez nem is lenne gond, de elkerülhetetlenné vált beszélgetésünk során az Isten mibenlétének megnevezése, hiszen ezzel kapcsolatban ennek a szerencsétlen fickónak egyetlen élménye a nagymamája „az elbutított öregasszony volt, aki csak imádkozott és templomba járt”, de nem vele törődött. Amikor félhomálybéli suttogásunk során eljutottunk oda, hogy a szeretetről, megbocsátásról és az ember által megismerhetetlenről és felülírhatatlanról kezdtünk beszélgetni, mindkettőnkben megváltozott valami. Ő azt mondta, hogy ilyen csodálatosat még senkitől sem hallott, én pedig magamon kezdtem csodálkozni, hogy minderről tudtam neki beszélni.
Valamikor azt gondoltam, hogy a papok, a lelkipásztorok hivatása a szeretet és a türelem hirdetése. Időközben rájöttem, hogy hivatásilag ez ugyan így van, de a napi gyakorlat másról is szól. Egy általam nagyra becsült római katolikus pap, pápai prelátus, akit a felvidéki magyar közélet is díjazott, egyszer rólam úgy nyilatkozott, „rendes ember, de kár, hogy református”, pedig római katolikusnak kereszteltek. Ez a „minősítés” kettős fájdalmat okozott nekem. Egyrészt, én soha sem minősítettem senkit vallása, hite miatt, másrészt, pont tőle nem vártam el ezt. Ha válaszolhatnék neki – de már elköltözött az élők sorából, és nem tudom hová, melyik bugyorba – azt válaszolnám: protestáns eredetű római katolikus néhai zsidó vagyok. Múltamban mindez ugyanis benne foglaltatik, még ha egy személyben egyszerre nem is találtatik. Nem tudom, hogy ezzel mit kezdene. Én azonban nagyon jól együtt tudok élni ezzel a hagyománnyal, ami nem a hitvilágom, hanem az értékrendem része – én elsősorban Krisztus-hívő vagyok, akinek születésnapját éppen Karácsonykor ünnepeljük. Én így vagyok magyar, ami azt is jelenti, hogy ezzel a tudattal élek együtt más nemzetekkel, hiszen csak így lehetünk társak ebben a térségben. Ha ez nem része a Karácsonynak, akkor a baj van velünk.
Éppen ezért ütött szíven egy szlovák evangélikus pap nyílt levele (aki 1994 előtt a Liptó vármegyei Palugya /Kis Palugya/ lelkésze volt), amit 2012 decemberében – advent idején – írt a Komárom szent-péteri Csemadok, az ottani magyar általános iskola és a református gyülekezet elöljáróinak. A levél arról szól, hogy szerinte a magyarok szívesen megszüntetnék a község szlovák iskoláját (noha volt idő, amikor csak szlovák iskola működött a tisztán magyar faluban!), kitelepítenék az ottani szlovákokat és a községet Magyarországhoz csatolnák. Mindezt azért írja, mert a három nevezett szervezet közösen ünnepelte a falu fennállásának (első említésének) 680. évfordulóját. Számomra érthetetlen, hogy bárki is rossz néven veszi, ha egy település őslakói megünneplik falujuk alapítását. Ez ugyanis a természetes és megszívlelendő magatartás. Mindenki elsősorban a saját értékeivel összefonódó eseményeket ünnepli. Az evangélikus lelkész levelében az a figyelemre méltó, hogy ezt az ünneplést kirekesztőnek véli – noha társulhatott volna hozzá. Ami azt sugallja, hogy sem ő, sem hitközsége nem tekinti magát a község egyetemes részének. Ez a 66 éve ott élő szlovák evangélikus közösség, ami az onnan kitelepített református magyarok helyét és birtokát foglalta el, nyilván a mai napig hely-idegennek érzi magát. Lelkészük tanúsága szerint nem tudott két generáción át beilleszkedni a helyi – magyar – környezetbe. Amivel riogat ez a szerencsétlen lelkipásztor, az már egyszer ugyan megtörtént, de a magyarokat sújtották vele. A szlovákokat magyar részről soha senki sem fenyegette ilyesmivel, még ha volt is olyan időszak (1890 után), amikor a magyar kormányzat nem kedvezett nekik.
Félnünk kell-e egymástól? Félniük kell-e a magyaroknak a szlovákoktól, szerbektől, románoktól, horvátoktól vagy fordítva? Félniük kell-e a keresztényeknek a mohamedánoktól, zsidóktól vagy fordítva?
Vállalnunk kell önmagunkat, mindenkinek önmagát. Karácsony üzenetében is ez a lényeg: világra jön az új érték, amit néhány nap múltán a gyűlölködéstől kell menteni. Ne legyen hát gyűlölködés, viseljük el egymást. Erről kellene szólnia a világunkban a közéletnek és a civil életnek, nem a zárt és a nyílt társadalom szembenállásáról.
Ennek kapcsán zártam szívembe a CBS, a legnagyobb amerikai műsorszolgáltató hálózat kommentátorának Ben Steinnek 2005 decembere első adventi vasárnapján elmondott kommentárjában foglalt gondolatait, amelyekben a megrendült azonosságtudatú keresztényeknek válaszol:
„Bevallom: zsidó vagyok és minden egyes ősöm is zsidó volt. És engem nem zavar egy csöppet sem, ha az emberek ezeket a gyönyörűen kivilágított, feldíszített fákat, Karácsonyfának nevezik. Nem érzem magam fenyegetve. Nem érzem, hogy meg lennék különböztetve. Ezek a fák azok, amik: Karácsonyfák. S egyáltalán nem zavar, amikor az emberek ‘Boldog Karácsony’-t kívánnak nekem. Nem gondolom, hogy megaláznának, vagy gettóba akarnának zárni. A tény az, hogy valamiképpen kedvelem is. Azt bizonyítja nekem, hogy mi mindannyian testvérek vagyunk, akik együtt ünnepeljük az évnek ezt a boldog időszakát. S egyáltalán nem zavar az sem, hogy egy jászol-jelenet van felállítva az egyik forgalmas útkeresztezésben, közel a tengerparti házamhoz, Malibu-ban. Ha az emberek egy Betlehemet akarnak, az ugyanúgy rendben van számomra, mint a Menorah néhány száz yardnyira arrébb. Nem szeretem, ha piszkálnak amiatt, hogy zsidó vagyok, és ugyanúgy nem gondolom, hogy a keresztények kedvelik, ha piszkálják őket azért, mert keresztények. Gondolom, az istenhívők belefáradtak és belebetegedtek a piszkálások időszakaiba.”
Hát látjátok kedves feleim? Ennek a zsidó embernek a meglátása is benne van karácsony üzenetében. Merjük mindnyájan vallani eredetünket, nyelvünket, hitünket, egyébként értéktelenekké válunk és kiköp bennünket mindenki.
Ezzel kívánok boldog karácsonyi ünnepeket minden önmagát és eredetét vállaló embertársamnak. És azoknak is, akikben megrendült a hovatartozás tudat. Karácsony üzenete arra is vonatkozik, hogy számot vessünk önmagunkkal. Magunkat ugyan nem tudjuk megváltani, de ha meg kell változtatni, azt elsősorban önmagunk tudjuk.
Békesség veletek!
Duray Miklós, Felvidék.ma
