A 2013-as év első híradásait olvasgatva, megdöbbenve értesülünk, hogy az idei sem lesz jobb, mint az előző esztendő volt. Növekvő adóterhek, emelkedő társadalom- és egészségbiztosítási járulékok, ráadásul még a gazdasági mutatók sem kecsegtetőek. Egyszóval: újabb viharok vannak kilátásban.
A keresztény ember azonban a „viharok embere”. Hiszen egész életünk egy óriási kihívás, naponta szembesülnünk kell életünk viharaival: hitbeli, hivatásbeli, munkahelyi, családi gondok… Az is egy vihar, mikor mások akarják megmondani, hogy hogyan éljek és miként élhetek ezentúl. Ez szükségszerűen vihart eredményez körülöttem, de bennem is. Az új esztendő se lesz mentes ezektől. Úgy fest a dolog, hogy ismét szembe kell néznünk a különböző krízisekkel. Meg kell értenünk, hogy a krízis (krüszisz), azaz útkereszteződés, egyfajta lehetőség az irányváltásra, a szemléletmódbeli váltásra. A krízishelyzetben jól megfontolt döntéseink által jó irányba tudjuk terelni a dolgokat, életünk menetét. A körülöttünk felgyülemlő viharfelhők reményteli lehetőségeket hordoznak. Ezeknek a krízisekből fakadó lehetőségeknek a kiaknázására hív meg bennünket az előttünk álló új polgári év.
Az idén meg kell tanulnunk azzal foglalkozni, ami jelen állapotunk szerint a mi valódi feladatunk – nem mással(!). Aki a hajó kormányzásával van megbízva, az nem felel azért, hogy a kazánfűtők jól végzik-e a feladatukat. Vagy-is a lelkiismeretünkkel úgy kell elszámolnunk, hogy ahova a gondviselés állított, ott tegyük a dolgunkat a tőlünk telhető legjobban. Így fogunk igazán helyt-állni a viharos napokban is. És jóllehet, csapatjátékosok vagyunk az élet minden pillanatában, mégsem tudunk mindenre figyelni. Van, ami nem a mi kompetenciánk.
Egyszer Teréz anyáéknak valaki a fejéhez vágta, hogy: „Lám-lám, maguk is nagyokat prédikálnak arról, hogy mindenkin segíteni kell, közben meg maguk is csak hat napot dolgoznak, szednek össze hajléktalanokat, etetik meg őket és rendezik a tisztálkodási szükségleteiket. A hetedik napon mit csinálnak? Csak ülnek a kápolnában és imádkozgatnak, meg beszélgetnek! Miért nem törődnek a szegényekkel a hetedik napon is, amikor nővéreinek szabadságot ad? Erre Teréz anya elmosolyodott és azt mondta: »Azok nem a mi betegeink«.”
Ez az, amit nekünk is ki kell tudni mondani: Nem az én feladatom! Nem fontoskodok, nem ártom bele magam. Ez nem közömbösség, hanem végességünk és korlátozottságunk, határaink ismerése, beismerése és elismerése. Nem vagyunk mindenhatók, van, amit el kell engednünk. Ránk „csak” a kormánykereket bízták.
Balga Zoltán, www.remeny.sk
