Esterházy János emberi nagyságáról, az ember küldetéséről, a felvidéki magyarság jövőjéről beszélgettünk Nagy János szobrászművésszel a közelgő szoboravatás apropóján.
Talán nem túlzok, ha azt mondom: hatalmas jelentősége van annak, hogy Esterházy János szobrot kap Budapesten. Nekünk, felvidéki magyaroknak azonban különösen fontos az is, hogy egy felvidéki szobrász önti formába. Hogyan találta meg Önt ez a felkérés?
Nem én vagyok itt az érdekes, hanem Esterházy János, én csak annyiban vagyok érdekes, hogy én csináltam az első Esterházy-emléktáblát, még a pesti Szép utcában. Ezután hosszú csönd következett, majd úgy volt, hogy Tatán lesz egy Esterházy-szobor. Lassan össze is gyűlt volna a pénz, amikor Magyarországon beütött a nyolcéves szocialista rémuralom. És minden megszűnt, mint általában, ha ezek megjönnek. Azóta persze az „esterházyjánosok” szaporodnak, és egyre több van belőlük, hiszen ez most már inkább egy alulról jövő kezdeményezés. Konkrétan az a megrendelés, amit én kaptam, régi ismerősöktől jött. Még Hortobágyról ismerjük egymást Kovács Gergelynével, aki tulajdonképpen a keresztanyja ennek a szobornak. Ő hozott össze egy civil társaságot, zseniális embereket vontak ebbe bele, zseniálisan megszervezve. Én abban az időben csináltam Budán egy kiállítást, ahol külön volt egy kis terem Esterházynak szentelve és hát tulajdonképpen ott jött össze a társaság. Voltak, persze akik már akkor ellenezték a szobrot. Egy részük ismert okokból, gondolom, nem kell ezt részleteznem. Mások azért, mert azok az Esterházy-szobrok, amiket én csinálok, nem szép szobrok, nem gyönyörködtetésre valók. Ezek voltak már akkor is a kifogások. Végül aztán sokakat megnyertünk az ügynek. Olyanokat is, akik ellenezték, később azonban legnagyobb támogatóink lettek.
Egy nagyon gazdag életpálya van Ön mögött. Számos kültéri szoboralkotás, domborművek, talán az egyik legújabb a kitelepítettek emlékére a Monostori erőd falán, és hát külön fejezetet érdemelne egyedülálló éremművészete. Egy ilyen életmű után mégis mit jelentett Önnek megformázni Esterházy János szobrát?
Úgy szoktam viccesen mondani, hogy amikor az ember megöregszik, nagyon megjavulnak az erkölcsei. Természetesen az eszével ellentétben. Én Esterházyról már gyermekkoromban sokat hallottam. Szemben velünk, ahol most ülünk, bencés székház volt, sokat járt ide. Bizonyára nálunk is megfordult, ugyanis könyvesboltunk volt itt a közelben. De hát akkor még nem volt ildomos nyíltan beszélni róla. Csak mellékesen beszélhettünk ezekről a dolgokról, hiszen mi ilyen korban nőttünk fel, a Szabad Európát hallgatva, ebben a zavaros korban, hiszen a rádió adását is mindig zavarták. Amikor a Rákóczi Szövetség felkért még az Esterházy-emléktáblára, nagyon megörültem neki, úgy gondoltam, hogy végre egy olyan munkát kapok, amibe az ember az egész lelkét beledolgozhatja, amiért az egész életében élt, amitől függött. Egy lélek-test közeli alak számomra Esterházy. Ő az, aki mellé oda lehet állni és hasonulni hozzá. Nekem olyan ez, mint amikor a papok elmennek és hivatást választanak. Én folyamatosan próbálok azonosulni Esterházyval, az ő útján járni. Már akkor is mondtam, persze sokan kinevettek, hogy boldoggá fogják avatni nagyon gyorsan. Az embereknek vezetők kellenek, és a vezetőket a nép megtalálja. Nekem ő ilyen vezetőm.
Azt olvastam valahol, és ezt igazolja ez a beszélgetés is, hogy Önt régóta, legalább húsz éve foglalkoztatja ez a téma. Esterházy szellemi hagyatéka. Hogyan lehet ezeket a hosszú éveket egyetlen szoborba belesűríteni?
Tulajdonképpen itt most nem is csak egyetlen szoborról van szó, hiszen a húsz év alatt rengeteg Esterházy-kompozíciót csináltam. Az első dombormű lett, aztán egy érem, később, ahogy már említettem, lett volna Tatán egy szobor. Cellában álló figura, aki egy kis ablak, egy lőrés mögött áll, abban egy kereszt alakú rács. Úgy képzeltem el, hogy a nap sugarai ezen keresztül sütnek majd be Esterházyra rajzolva a kereszt árnyékát. Ez a kép szobrászilag pontosan kifejezte volna az egész Esterházy-kérdést.
Ehhez az izgalmasan megálmodott képhez képest, ez a mostani hogyan ábrázolja Esterházy alakját?
Egy színházi est alkalmával találkoztam Esterházy szenvedő, krisztusi alakjával. Akkor én ezt egy 60 cm-es szobornak megcsináltam. Először elkészült egy agyagminta, amit általában nagyon sokszor átmintázok, mielőtt megtalálom azt, amit akarok. Csináltam először egy nagykabátban álló figurát, azután egy agitátort, aki járja a világot és követeli a jogainkat. Aztán egy keresztrefeszített figurát, aztán csináltam egy nagyon magábaroskadó, szenvedő figurát, ami aztán nagyon megtetszett a bizottságnak. Így hát ezt a gondolatot vittem tovább. Ebből lett aztán egy nem annyira magábaforduló, inkább szenvedő és bizakodó alak. Én tulajdonképpen abból indultam ki, hogy őt ugye, amikor kivitték Szibériába, a vagonokban köztörvényesekkel volt egybezárva, rabruhában. Amikor levetkőztették, látták, hogy az alsóneműjét hímzett címer díszíti. Azt gondolták, szegény tudatlanok, hogy ő egy király, ezért gyorsan megfosztották minden ruhájától. Gyakorlatilag meztelenül jutott el Szibériába, ahol ez a férfi a felismerhetetlenségig lesoványodott, megöregedett. Ott kinn, meztelen testére rádobtak egy ócska orosz katonakabátot. Engem ez nagyon megfogott. Egy meztelen ember, egy szál katonakabátban, a hideg pokolban. Így hát én ezt csináltam meg.
A mai szemnek kissé meghökkentő, ha az embert veresége pillanatában ábrázolják, akkor, amikor elbukik, megtörik.
Azt a pillanatot, időt kell megragadni, mikor ő kiteljesedik. Nem amikor szép, fiatal, vagy éppen öreg, azt kell megragadni, amit az ember, ha meghal is, visz magával. Ez ő, a többi csak sallang. És hát Esterházy a börtönben teljesedett ki. Politikusként ugyan nagyon jóképű, intelligens, jóbeszédű, jóakaratú volt, de ilyen politikus van több is. Nem elég, de van. Ő a börtönben vált azzá, akit annyira tisztelünk, ott vált szentté. Ezt a pillanatot szerettem volna megmintázni. Ő már Pest „felszabadulása” előtt tudta, hogy mi vár rá, és tudatosan készült is rá. A börtönben rengeteg embernek adott vigasztalást, rengeteget imádkozott, Istennel beszélgetett. Én ezt a testiekben szenvedő, ugyanakkor lélekben bizakodó, remélő embert akartam ábrázolni. De hiszen a keresztyén művészetben nem ritka a szentek ábrázolása. Ő is egy a szentek között.
Budán, a Gesztenyéskertben, ahol majd állni fog Esterházy szobra, egy kis szoborkert egészíti ki az alkotást.
Igen, lesz a szobor mögött egy kis építmény, kőből. Minden egyes börtönt, ahol raboskodott, egy darab tégla szimbolizál. A köztük lévő kis résekbe üveget raktak. Ha az üveget oldalról nézzük, nagyon szép zöld fényt kap. Ugyanakkor a bronz is úgy van patinázva, hogy van benne zöld. A zöldnek ez a két árnyalata gyönyörűen összejátszik.
Egy monumentális bronzszoborról van szó. Ezt képtelenség egyedül megvalósítani.
A szobor 550 kilogramm és majd’ két és fél méter. Ráadásul a bronzbaöntés egy nagyon összetett és komplikált művelet. Egyébként is egy olyan anyag, amit csak a legjobb mesterek tudnak megcsinálni. Nekem egy nagyon jó öntőmesterem van, aki nagyon szépen, hiba nélkül dolgozik. A szobor több részből van összehegesztve, de úgy el van dolgozva, és gyönyörűen bepatinázva, hogy semmi hegesztés nem látszik rajta. Egyébként a szobor már áll, egyelőre persze még letakarva.
Ha jól tudom, vannak még tervei Esterházyval kapcsolatban.
Mirovba, a cseh-lengyel határ mentén lévő településen, ahol ő meghalt, szeretnék még egy szobrot szentelni neki. Pontosabban egy kálváriát, az említett kereszt-kompozíciót megalkotva. Mirov Csehszlovákia legkegyetlenebb börtöne volt, jellemző, hogy fasiszták és a kommunisták is ide börtönözték be foglyaikat. A véleményem az, hogy Esterházy már akkor – tudtán kívül – egyesítette a visegrádi négyeket.
Közéleti, politikai kérdésekben kevés szót kapnak mifelénk a szellem emberei, művészek, értelmiségiek, egy szóval az írástudók. Itt ül előttem egy ilyen ember, akivel Esterházyról beszélgetünk, megkerülhetetlen a kérdés: hogyan látja a felvidéki magyarság politikai és társadalmi jövőjét?
A mi generációnkat úgy nevelték, hogy a 20. századnak nincsenek példaképei, pedig dehogy nincsenek. Itt van például Esterházy János, de vannak zseniális művészeink, gondolkodóink feltalálóink és névtelen áldozatok: például a Don-kanyar hősei. Éppen hogy soha nem volt ennyi, mint ebben a szörnyű században, és most is vannak, ezekre kéne hallgatnunk. Csak hát ezeket most is, mint korábban annyiszor, elhallgattatják. Oszd meg és uralkodj, ma ez van. Megosztani, ami egy szörnyű dolog, mert aki megoszt, annak érdeke a megosztás. És most is meg vagyunk itt a Felvidéken osztva. Kényes kérdés, de ha egy tizedes ilyet csinált a háborúban, azt a bakák hátulról lelőtték. Megosztani a felvidéki magyarságot, és azokra támaszkodni, akik beolvadtak, kétes erkölcsökre vall, nem hazafiságra. Én hiszem azt, hogy kőnek, fának, embernek, állatnak küldetése van, mint ahogy az egész világmindenségnek a legnagyobbtól a legkisebbig. Ezt a küldetést megtagadni, az bizony halálos bűn.
LM, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39277,38495″}
