Január nyolcadika van. Vigasztalanul szitál a köd az Ipoly völgyében már hetek óta, most sem lehet látni a szomszédos falvak templomtornait a tompa szürkeségben, csak az ipolyvilkei harang kondul meg időnként fájdalmasan, az elhunyt, mindenki által szeretett fiatal „papocska” halálhírét tudatva a világgal. Egy olyan „echte” szlovák paptól búcsúznak a hívei, aki nem csak megtanult magyarul a palócföldi szolgálatának ideje alatt, hanem – minő fertő – a magyar himnuszt énekeltette a szentmiséken a szárnyai alá tartozó 4 falu magyarjaival, sőt a székely himnuszt is megtanítatta az emberekkel, és intenzív kapcsolatokat ápolt a magyarországi egyházi méltóságokkal is. Született szlovákként öntudatos magyaroknak nevelgette a nyáját. Sziszifuszi munka volt ez tőle is, mint közösségi embertől a magyarságunk érdekében: az Ipoly-völgyi négy faluban is drasztikus mértékben csökkent az elmúl húsz évben a magyarság aránya, mindegyikben ötven százalék alá. Csak hála és dicséret illeti őt mindezért, hiszen hiánya – a fenti, vészjósló adatok tükrében – fájdalmasabb lesz, mint azt sejtenénk.
Húsz éve ilyenkor ezekből a falvakból is izgalommal készültek Komáromba a helyi önkormányzati képviselők, polgármesterek, mert fontosnak tartották, hogy méltón képviselhessék a palóc településeiket azon a bizonyos Nagygyűlésen. Aztán gyorsan szertefoszlottak az illúzióik, amikor a rendvédelmi szervekkel szembesültek, amelyek mintaszerűen teljesítették a fiatal szlovák állam parancsát, és nem engedték útjára Losoncról azt a két autóbuszt, amelyik száz választott képviselőt vitt volna a komáromi sportcsarnokba.
Azóta sok víz lefolyt az Ipolyon, és a történtekből adódóan olyan újabb illúziókat kerestünk magunknak (vagy tálaltak nekünk), csalókán abban ringatva magunkat, hogy nem a saját erőnkből, kezdeményezésünkből, hanem majd mások által megoldódnak a gondjaink. Majd az Európa Tanács, majd az EU, majd Dzurinda, majd Bugár, majd Schengen, majd az EU-pályázatok, majd Gyurcsány Ficóval, mindig valaki-valami más majd a szánkba emeli kiskanállal a gyümölcspürét és gügyögve megtörli a szánkat.
Komáromban 1994-ben a „csecsemőkorban” lévő felvidéki magyarság egy koraérett tettet készült végrehajtani, amely felnőttkorba emelte volna nemzeti közösségünket. Ám a turáni átok itt is megtalálta a maga embereit, akik ilyen-olyan okoknál fogva meggátolták a felnőtté válásunkat. Olvashatjuk a visszaemlékezéseket, de ami engem kifejezetten bosszant, hogy nem olvashatjuk a gondolatokat azoktól a szervezőktől, akik megerősíthetnék vagy cáfolhatnák a szabotőrök munkáját, amelyet azóta is profi módon végeznek az összefogásunk ellenében.
Végtelenül elszomorító, hogy azoknak a szervezőknek a nagy része, akik akkor, 1994-ben mindent megtettek a Nagygyűlés sikeréért, mára elveszett a közélet számára, megkeseredtek és számomra úgy tűnik, képtelenek egy olyan önszerveződési folyamat újraindításában, amely esélyt adna a felvidéki magyarságnak arra, hogy újragombolja a kabátját. Pedig szüksége lenne a közösségünknek az akkor folyamatokból adódó tapasztalataikra, mert az asszimilációs spirálon egyre közelebb kerülünk a középpont felé, ahol a kedvezőtlen folyamatok olyan mértékű gyorsulást érnek el, amely már megállíthatatlan.
Hála a kor technikájának, napi szinten tudunk értekezni egymással, mégis ott tartunk 2014-ben, hogy „elgügyögünk” egymással a világhálón, és közben azt várjuk megint, hogy valaki majd a szánkba tuszkolja azt az áhított gyümölcspürét, miközben nem vesszük észre, hogy nagyon hülyén nézünk ki, mi, a 25 éves felvidéki magyar társadalmi érdekképviselet a „jognak asztalánál” etetőszékben, előkével a mellkasunkon! Székely testvérünk ugyanilyen korban már a saját gyümölcspálinkáját issza, amely olyan erős, hogy retteg tőle Románia „bélrendszere”.
Innen, a ködös Ipoly-partról is tisztában vagyok a társadalmi helyzetünkkel: jelen állapotok között számomra úgy tűnik, hogy a „hőn szeretett” szabotőreinknek tényleg sikerült megállítani a magyarságunkat a felnőtté válásban. Itt-ott kiosztanak egy csörgőt, egy plüssmacit az arra érdemeseknek, vagy kicserélik a savanyú ízű homokot a játszóterünkben és mi bárgyún ülünk a homokozónk közepén, miközben a szlovák társadalom szépen lassan felnőtt mellettünk és amikor csak teheti – mint egy utálatos, pattanásos nagygyerek a szomszédból – kioszt egy kokit vagy sallert a kobakunkra, amitől újra csak savanyú lesz a homok alattunk…
Nos, nem hinném, hogy az én dolgom lenne 20 évvel a komáromi Nagygyűlés után, innen Palócországból megtenni azokat a lépéseket, amelyek elvezetnek bennünket, 25 éveseket a felnőtté váláshoz, de ha nem teszi meg más, végszükség esetén megteszem, mert ennyivel tartozom a közösségemnek, hogy semlegesítsük végre a saját turáni átkunkat.
Kedves barátaim, lépjünk végre át a megosztókon, felejtsük már el azt a gyümölcspürét! Tavaszra főzetek belőle jó pálinkát és az Ipoly partján koccintgatva legyünk már végre felnőtt magyarok, egyeztessünk egy közös, hosszútávú társadalmi stratégia körvonalairól. Legyünk már végre azok, akik tudják, akarják és közösen teszik a dolgukat a Felvidéken.
Erre iszunk?
Papp Sándor/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43481,43425″}
