„Bárhol is vagyunk, mi összetartozunk, hát örüljünk egymásnak, amikor találkozunk”- e mottó jegyében zajlott a marcellházai versünnep június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából.
A község önkormányzata és a magyar tannyelvű alapiskola igazgatósága által szervezett megemlékezésre a kultúrházban került sor, ahol Duka Róbert iskolaigazgató köszöntötte a megjelenteket, köztük a neszmélyi Launai Miklós Általános Iskola, a Tapolcai Általános Iskola, a Duanaradványi Magyar Tannyelvű Alapiskola, a búcsi Katona Mihály Alapiskola küldöttségét, Varga Ervint, Marcelháza polgármesterét és a Nyugdíjasklub tagjait. Duka Róbert beszédében elmondta, amíg a magyarság egészében megvan az összetartozás tudata, az egymásért érzett felelősség, az önző egyéni érdekek és anyagi javak hajszolása helyett a nemzet érdekeiért vállalt szolgálat, addig ez a nemzet erősödik.
A nemzeti összetartozás napja – a trianoni békediktátum – a magyar történelem egyik legfájdalmasabb eseményéhez fűződik.
Nem elsősorban azért, mert ennek értelmében Magyarország elveszítette területének és nemzeti vagyonának mintegy kétharmadát. Hanem azért, mert az elcsatolt területeken több mint hárommillió magyar is élt. A magánéleti tragédiát – legyen szó családi viszályról vagy egy balesetről – minden ember nehezen dolgozza fel. A nemzeti tragédiát egy nemzetnek kell feldolgoznia.
Ezt követte a község polgármesterének ünnepi megemlékezése, amelyben hangsúlyozta: „Nagy öröm számomra, hogy most itt Önökkel együtt ünnepelhetjük a nemzeti összetartozás napját. Az élet egyik tételes törvénye, hogy a múltat nem lehet eldobni magunktól, mert az eleven forrása a jelennek és a jövőnek. Az otthonalapítás – otthonkeresés érzet ma, egy olyan múlt tisztelet és jelenvalóság, ami a lelki hazától elhidegíthetetlen szülőföldhöz és földrajzi egységhez kapcsolódik, telve fájdalommal, küzdelemmel, reménységgel és hittel.
Remélem az elmúlt század viharaiban szétszabdalt ország a baráti kapcsolatok révén is közelebb kerül a kisebbségi sorsban élő – de a mai napig is magyarként tenni akaró, és nemzetiségét tudatos szándékkal felvállaló magyarokhoz.
1920. június 4-én, a trianoni béke-diktátum aláírásának perceiben a maradék ország összes templomában feljajdultak a harangok. A magyarság részére nem volt kegyelem! Így szólt a sokkoló hír a korabeli dokumentumok alapján a Trianon után kisebbségi létre jutott magyarság millióinak helyzetéről. Az ezeréves történelmi Magyarország halotti bizonyítványának tekinthető diktátum, egy egész nemzetet büntetett, egy elveszített háborúért olyan drasztikusan, amelyre kevés példa akad a történelemben.
Kivált fájó – még ma is – hogy mintegy 3 millióan kerültünk idegen uralom alá, oly módon, hogy ezek fele az új határok közvetlen túloldalán, etnikailag egységes tömbökben élt.
És sajnos erről hosszú évekig nem beszélt az ország.
Bár meg kellett szoknunk egy eddig sose volt állapotot, a „ kisebbség „ kifejezést megtanulni, büszkén mondhatjuk: minket a kisebbség köt, kötelez , mert ahol őseink sírja , hazánk határa, ha százszor is megbántanak, feladnunk nem szabad.
Amikor egy szervesen, ezer év alatt kiteljesedett egésznek részei milliószám fuldokoltak a jogok hiányában, mélyen meghatott bennünket Antal József néhai miniszterelnök vezérelve, aki lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekintette magát.
Mondta ezt felelőséggel – közel fél évszázaddal egy eltűnt, magyar politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt kisebbségi sorsban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. Mondta ezt alapvető emberi jogokra gondolva, az államilag erőszakolt asszimiláció kígyótorkában vergődő milliók segélykiáltását hallva,…megértve…, az összmagyarság érdekeit fölvállaló tudatos szándékkal.
Vajon tizenötmillió magyar tudna-e még együtt valami nagyot korszakosat gondolni és akarni? Merjük remélni, hogy igen? Mert nem igaz, hogy jobb már nem jöhet,
Hogy kifogyhatatlan a vak gyűlölet.
Kívánom, hogy százszoros, ezerszeres, érdemtelenül elszenvedett megbűnhődésünk a jövőben fájó múlttá váljék, és közösen őrizzük meg a szétszabdalt nemzeti egységet – ennek parányi része talán az is, hogy most itt, Önökkel együtt emlékezhetünk.
Adjon az Isten kellő hitet, hűséget, odaadást, hogy együtt haladva megtaláljuk a közös jövendő útjait”.
A megnyitó és az ünnepi beszéd után került sor a vers ünnepére. Elsőként a tapolcai tanulók irodalmi összeállításukkal emlékeztek Trianonra, majd a régió alapiskoláinak tanulói verseikkel, műsorukkal példát szeretnénk mutattak, hogy nyelvünkből és kultúránkból erőt meríthetünk a nemzeti megújuláshoz.
A műsor végén a kiküldő iskolák egy cserép virágot tettek a kosárba, amelyeket majd az iskola parkjában kiültetnek az Összetartozás Napja emlékére. A szereplők pedig egy könyvet tettek az asztalra, amelyeket a Versünnep végén kicserélték egymás között.
A megemlékezés versünnepi rajzkiállítás megtekintésével ért véget.
Miriák Ferenc, Felvidék.ma
A szerző felvételei kattintással nagyíthatók.
