Dobos László emlékére
Az utóbbi időben szokásommá vált messzire szakadt vagy megboldogult barátaim, ismerőseim egy-egy művét leemelni a könyvespolcomról, hogy meddő emlékezés-búcsúzkodás helyett a társalgás legbensőségesebb formáját válasszam: barátaim, ismerőseim, kortársaim könyvének olvasását.
Ez történt a nemrég elhunyt Dobos László esetében is – a polcról kortársam, egykori munkatársam és földim 1963-ban megjelent művét, a Messze voltak a csillagok című első regényét emeltem le, hogy a szó, az emlékezet, a képzelet révén elmerüljek a sorsban, a sorsunkban, a történelem érthetetlen titkaiban, az értelmetlen szenvedés szenvedélyes, együtt érző és bátor írói ábrázolásában, a sugallatban, hogy nem szabad felejtenünk, na meg a hitben, hogy – szemben a halottak mozdulatlanságával és némaságával – az igazságtalanul kisemmizettek, meghurcoltak és megalázottak még várhatnak a feltámadásra, mint a regény kálváriajárt hőse, Ács Kálmán, aki hatéves odüsszeuszi „kalandozás” után, a nyomor bugyrait megjárva 1946 karácsonya előtt örömtől reszketve kapaszkodott föl a hajnali Tisza folyómedrének partjára, amikor a bodrogközi, kistárkányi, „korán kelő gazdák odabenn már megrakták a tüzet, kékes füstcsomók nyúltak az ég felé, a hunyorgó csillagok felé”.
Dobos László első regénye, bár – ahogy Grendel Lajos írta – még nem kiforrott alkotás, mégis, a szlovákiai magyar regényírásban az első kísérlet a második világháború számunkra – is – tragikus eseményeivel való őszinte szembenézésre: a szlovákiai – benne a bodrogközi – magyarságnak mint közösségnek az önmeghatározására, az egymás iránti felelősségére.
A Messze voltak a csillagok cselekménye hat plusz tizenhat évet ölel át, az 1941–1946 közötti időszakot, s a háború utáni 16. évet, amikor a munkaszolgálatból hazavergődő Ács Kálmán legnagyobb fiát, Zoltánt, megcsonkítja a kezében felrobbant gránát. A hír hallatán az 1920-ban, a trianoni döntés évében, tehát már csehszlovákiai magyarnak született Ács Kálmán rádöbben, hogy „nem lehet felejteni, a háborút nem lehet elfelejteni… A pusztítás emléke olyan, mintegy gonosz árnyék, kíséri az embert. Ott rejtőzik a lélek mélyén, s elég egy pillanat, mindent felidéz, és gyötrődni kell újra elölről”.
A Tisza-part legszebb almáskertje, a nyugalom és a csend Paradicsoma egy csapásra gúnyolódó ördögfejek poklává lesz, s elönti a főhőst az emlékezet áradata, a hatéves értelmetlen szenvedés, s beszélni kezd egyrészt a „sokarcú isten, az ember” kiszolgáltatottságáról, másrészt elállatiasodásáról.
Ács Kálmán vall, „mint akit gyóntatószékbe löktek”, átélve újra a százszor elátkozott háborút, a szökések szülte bujdosást, mely során a sötétség lesz az ember barátja, a világosság pedig az ellensége; a félelem, az éhezés, a hideg, az elfogatások, a menekülések apró, nyomorult hangyává teszik a szenvedőt, amely „folyton úton van, de célhoz sohasem ér. Egy láthatatlan óriás keze útját állja, vagy egyszerűen nyakon ragadja és visszateszi oda, ahonnan elindult. Megszülettem, azóta is folyton úton vagyok, megyek, mégis mintha minden ismétlődne… Bele lehet ebbe őrülni…”
Ács Kálmánt 1941-ben besorozzák katonának a magyar hadseregbe (1938-tól a Bodrogközt visszacsatolják a történelmi Magyarországhoz): a Don-kanyarbeli tragédia után a 2. magyar hadsereg maradéka „mint varjak ázott serege” vonul vissza, s hősünk Beregszásznál megszökik a vert seregből; otthon, Kistarádiban (Kistárkányban) apja szénáscsűrjébe ásott veremben bújik el, hetekre, ahol földet túró vakondként szenved. „Úgy érzem magam – emlékezik vissza – mint a temetésen a sírgödör szélén álló gyülekezet. Énekre, sírásra nem nyílik a szám, csak a koporsóra hulló kemény rögök robaja jut el az értelmemig. Valahányszor felidézem a negyvennégyes októberi napok emlékét, az elmúlásnak mindig ez a dallam nélküli dobolása zeng a fülemben, a koporsó tetején dübörgő hantok zenéje. Az élet és a halál küszöbén álltam. Nem éreztem magam körül mást, csak bomlást, pusztulást. Út nem vezetett sehová, semerre, mintha az egész világ súlya ezt a szénacsűrt nyomta volna, ahol én rejtőztem.”
Ám a szenvedések java csak ezután következett. A front elvonulása után, 1945 februárjában Kistárkányban is gyűjteni kezdik az embereket egy szovjetunióbeli „kis munkára” (málenkij robot), méghozzá a falu hirtelen lett kommunistáinak (polgárőreinek) segítségével: magyar a magyarra emel fegyvert, a hatalomra szomjúhozók falubeli társaikat, azokat, akik magyar katonaként „harcoltak az oroszok ellen”, összegyűjtik – 56 embert: kell a létszám! – s hazugsága láncolata során elhurcolják kényszermunkára, valahová Szmolenszk mellé. Mármint azokat a foglyokat, akik a vallató kérdésre, milyen nemzetiségűek, egy erdélyi fogoly ösztönzésére nem tagadják meg magyarságukat. A munkatábor embertelen körülményei között kimerültség, éhezés, tífusz tizedeli őket – ám Ács Kálmán egyik társával, Bagai Gyulával innen is megszökik. Hat héten át, elhagyatottságban, rettegésben, elvadult, űzött vadként menekülnek.
Tehetetlenségük olykor állati haraggá bőszül: Ács Kálmán társa nem bírja a menekülést, leroskad félholtan a hóba, ő, Ács Kálmán pedig ütni, tépni kezdi, mintha rajta állna bosszút minden emberi gonoszságon, végül félőrülten otthagyja társát. „Megszűntem ember lenni – emlékezik Ács –, s valami soha nem tapasztalt állati ösztön hajtott előre (…) Aztán megálltam hallgatózni, reméltem, utánam jön. Nem mozdult semmi. Fülemben ijesztően zúgott a csend: ez a szörnyű magány… Hisz úgy még rosszabb… úgy még nehezebb… ez a legutolsó halál. Ebben az önkívületi állapotban döbbentem rá helyzetem könyörtelenségére: egyedül nem menekülhetek… együtt pusztulhatunk, de egyedül nem menekülhetek.”
Ács végül is megmenti társát, s hat hét múltával – leírhatatlan szenvedések és nélkülözések árán – hazavergődnek… De a csillagok mindvégig messze voltak, fáradtan hunyorgó, közömbös szemmel: idegen égbolt csillagai voltak ők. „Hiába néztük, vallattuk az eget ott a vasúti talpfákon gyalogolva, távolinak tűnt fel az égbolt, messze voltak a csillagok (…) Mennél inkább földhöz szorított bennünket ez a nyomorúságos bujdosás, annál távolabb esett tőlünk minden: az otthon, az emberek, a hazai táj és az égbolt milliónyi csillaga. Távol estünk az emberektől, messze volt otthonunk, messze voltak a csillagok.
Ács Kálmán, a kétszer is idegenbe hurcolt bodrogközi magyar ember, a katonaszökevény, majd szökött fogoly ezerszeresen is átélte: végtelenül fontos, hogy valahol otthon érezze magát az emberfia. Enélkül nincs út, egyedül marad, mint a pusztába űzött bibliai próféta, csodára várva, amelyben maga sem hisz. „Az idegenség olyan, mint egy láthatatlan betegség, elszívja, megsorvasztja a lelket… Messzi idegenben hamarább eltörik az ember… a kivágott fa földre dőlve nézi az eget.”
Van úgy, hogy az ember nagyon messzire esik az emberektől: másoktól és önmagától is. Ezt teszi vele a háború, az öldöklés, az Istentől elrugaszkodott világ: az ember szélforgatta szalmaszál lesz, kitaszított állat. Ez a lecke végül is arra sarkallja Ács Kálmánt, hogy kimondhassa: „Igen jól megtanultam egyet: akit ütnek, az ne hagyja magát, merjen visszaütni… Ha meggondolom, nagy dolog az, hosszú út az, míg a reszkető, félő emberből bátor ember lesz… A félő ember nem ember, még a saját erejét sem érzi…”
Az emberveszejtő út vége felé a két szökevény Munkácson válik el egymástól: ekkor érzik igazán, hogy eggyé forrtak, mint az egymásba nőtt faágak, még a vonásaik is egyek lettek. Itt sejtik meg az örök igazságot, az emberi drámát: nincs egyéni boldogulás, nincs egyéni üdvösség, aki erre törekszik, az meghasonul, egyedül marad és boldogtalanná lesz, mert az ember közösségi lény.
Ezt érezte Ács Kálmán, még kőhajításra a falujától is: „Távol, nagyon távol estem tőlük… Messze voltak a csillagok… még a falum tőszomszédságában is mérhetetlen magasságban hunyorogtak felettem.” Még akkor is úgy érzi, egy egész csapat fegyveres határőr les rá, s a Tisza jegére lépve is aknákat vél a jégbe ékelődve. Csak akkor nyugszik meg kissé, amikor örömtől reszketve felkapaszkodik a Tisza medrének partjára. Ekkor felsejlik benne a Tokaji-hegytől a Tiszáig hajló szivárvány képe meg a bodrogközi hosszú tavaszok emléke, a langyos, napfényes, permeteget hozó, virágot fakasztó, áldott idő, s a hirtelen beköszönő nyár szénaillata, a kötésig érő fű, a szaporán kelő nap villanása a háztetőkön, míg végül sugárkarjai körülölelnek mindent.
Hamar felejtenek az emberek. E mondattal kezdődik a Messze voltak a csillagok, s e szavakkal végződik is. Pedig éppen ezt nem szabad: felejteni. Aki feledi a múltat, homokra építi házát, s az első széllökés összedönti. A múlt tanú és tanulság: nem lehet büntetlenül letagadni, elhallgatni; nem lehet, hogy a Györke Anti-féle köpönyegforgatók, a mindenkori hatalomhoz dörgölőzők miatt hasonuljon meg az ember, mi több, egy nemzeti közösség. Az olyan Györke Anti-félék miatt, akinek 1961-ben mondott szavai hallatán – Ne búsulj, megmarad a fiad. Igyál, sose halunk meg. – Ács Kálmánt keserűség és undor fogja el: „Megmarad. Felgyógyul… Nem hiszem, nem tudom elhinni olyan embernek, akinek száján ennyire súlyát veszti a szó. Mindegy, hogy mit mond, vigasztal vagy szomorít, egyre megy. Szeretném, nagyon szeretném, de nem tudom elhinni Györke Antinak, hogy életben marad a fiam.”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47676,47675,47672,47669,47644,47641,47558″}