Egy értelmiségi töprenkedései „a” kérdés elhangzásakor…
A kérdés elhangzott, és visszaszívni már nem lehetett, ott lebegett, mint Mohamed koporsója az antigravitációs térben /jobb hasonlat hirtelen nem jutott eszébe, pedig érezte, hogy nem ez a legszerencsésebb hasonlat, ami valaha is az eszébe jutott, már csak a feszült nemzetközi helyzet miatt sem, abból a karikatúrából is micsoda felfordulás lett/. Meg aztán találkozott ő már ezzel a kérdéssel-sértéssel más formában is: „Čo si ty, magor?”, de a sértés akkor se volt kisebb, hiszen ő is tanulta az iskolában Ady versét: „Góg és magóg fia vagyok én…” sőt, ha lehet ilyet mondani, ez az inzultus annál is nagyobb volt, mert nem tételezték fel róla azt a szellemi képességet, hogy észreveszi, ilyen kifacsart formában is, a sértés bizony neki szól… az ő fajtája van benne elrejtve.
Mert mondhatta volna úgy is kis lovag, hogy: „Čo si ty, talian?” filózott tovább, habár az se lenne jobb, hisz most kapcsolódott a családhoz egy olasz ág, így most már az olaszokkal is szimpatizálunk.
Aztán meg bűnbánóan arra gondolt, hogy hányszor használta ő a „Buta tót.” Kifejezést, vagy azt a kijelentést, hogy „…a tótnak csak délig van esze…” magától értetődően a beszélgetéseiben, az elmúlt években, ha valakinek az elmeállapotára akart lekicsinylő megjegyzést tenni, és persze rögtön felmentést is keresett magának, és meg is találta, mert a saját hülyeségeinkre olyan könnyű felmentést találni, a másokéval ellentétben, amire sosincs mentség.
De mit csináljon az értelmiségi, ha a tetejébe még liberális is az istenadta, ami a jelek szerint kettős sorscsapás? Habár, egy idő után már a csapásokat se számolta, mert elég csapás az, hogy kisebbséginek születsz ott, ahol a többség ferde szemmel néz rád, pedig nem is kínaiak… mert ugye egy kisebbséginek érzékenyebb a lelke, mint egy többséginek, és ha a többségi ezt nem veszi figyelembe, akkor azt a kisebbségi hajlamos támadásnak értelmezni.
„Čo si ty, maďar?” rázta fel a gondolataiból a megismételt kérdés, hogyha elsőre nem hallotta volna jól, akkor most nyilvánvalóvá váljék, a kérdés őellene irányul… az ő elmeállapotát vonja kétségbe… őt tartja keményfejű magyarnak, akivel lehetetlen bármit megértetni… minden bizonnyal, elsőre nem volt megelégedve az ő reakciójával… vagy talán más reakcióra számított? Mert mi van, ha a kérdés mögött nincs is semmilyen hátsó szándék, egész egyszerűen csak aziránt érdeklődik, vajon ő magyar e?
Egyszeriben ezt a gyanúját erősíti meg az a várakozás is, amivel őt nézi az a másik, aki nem magyar, sőt, még bosszankodás felhőjét is átsuhanni véli az arcán, hogy egy ilyen egyszerű kérdést képtelen eldönteni…végül aztán mégiscsak kiböki: „Áno, som maďar.”.
{iarelatednews articleid=”48407,48321,48307″}