Karcsi fiam, ott van a dohányzacskóm a vakablakban, add csak ide, hadd gyújtok rá! – mondta, majd miután megkapta, komótosan tömködni kezdte a dohányt. Gyufa lángja sercent, az öreg a pipa szárát többször is megszippantotta, és a székén hátradőlve, nagy füstkarikákat eregetve tovább szőtte múltjának emlékszálait.
Hej, Karcsi fiam, ebben a két hétig húzódó támadásban sokan megsebesültek és meghaltak a magyar katonák közül. A szécsénykei rokonaink is ott haltak hősi halált, tudod, öreganyám testvérének a fiai, mind a kettő, ebben a sokáig húzódó támadásban.
A szállásunk egy domboldalban volt, ahol méhkaptárok voltak elhelyezve. A katonák megpróbálták valamivel lefújni a méheket, hogy a méhkaptárokat kirabolhassák. Kiszedtük a sejteket, és vittük magunkkal az állásokba, ott nyalogattuk a mézet, de nem minden méh pusztult el, az életben maradtak jöttek utánunk, és ránk támadtak. Mi meg védekeztünk, ahogy tudtunk, micsoda helyzet volt az!
Összevissza csipkedtek, szurkáltak a fullánkjaikkal. Miután beesteledett, megszabadultunk a méhektől, de nyugtunk mégsem volt, mert más helyre irányítottak, és bizony mennünk kellett. A csata után nagyon lecsökkent a létszámunk, alig maradtunk egy páran. A hét bakalérból (egy ezred katona) csak kettő maradt. Fogságba kerültek, megsebesültek, meghaltak. Öt bakalér csak így ment el, borzasztó egy helyzet volt.
Az öreg elhallgatott, némán emlékezett a hősi halált halt bajtársaira, csendben mozgott a szája, mintha fohászt mondott volna értük.
1916 tele volt már, s mivel nagy volt a hideg, a harcok szüneteltek, a katonák mindkét oldalon várakozó helyzetben álltak. A megmaradt csapattesteket, minket is, egy helyre irányítottak. Következett a harcvonal kialakítása, hadállása, ami vinklit, derékszöget formázott. Tőlünk jobbra, előre, hátra és balra is volt egy-egy hadállás. A mi csapattestünk volt a csúcsa ennek a vinkli formájú hadállásnak.
Az oroszok nagyon közel voltak hozzánk, egy domb és egy szakadék választott el tőlük. Itt volt kialakítva a bunkerunk, amelyben szolgálatot tartottunk. Mivel tél volt, a napok rövidek voltak, ezért állandóan égett a villany a bunkerban. A villanyt egy akkumulátor adta, amit állandóan fel kellett tölteni, ha lemerült. A villanyfeltöltő 3-4 km-re volt a mi hadiállásunktól, oda kellett vinni feltöltésre. Bizony sokszor kellett vinni, mert egy hónapig is itt voltunk. Amikor mentünk a katonatársammal, akkor a tőlünk jobbra lévő ellenséges állásokból mindig lőttek ránk aknavetőkkel. Bizony, Karcsi fiam, állandó életveszélyben voltunk.
A szakaszunkban volt egy Ipolyhídvégről származó törzsőrmester, Pásztor nevezetű, akinek az volt a feladata, hogy a rangban előléptetett katonákat kijelölje. Jelentést kért a főhadnagy erre vonatkozólag, és akkor azt mondta neki a törzsőrmester: „Főhadnagy úr, ne kérjen fiatal újoncokat rangjelölésre, hanem olyan öreg frontharcosokat kérjen, akiknek van tapasztalatuk a harctéren, és bizonyították, hogy lehet rájuk számítani.” Így jelöltek ki engem is egy másik katonatársammal együtt, és akkor kaptam meg az őrvezetői rangot.
Ez az emlék is szép volt, mert valahol jutalmat kapott az ő becsülete. Sosem kérkedett vele, de most büszkén vallotta be az unokájának, hogy kitüntették. Nem azért tüntették ki, hogy hány embert gyilkolt, hanem azért, mert ember tudott maradni az embertelenségben, ezért kijárt az elismerés. Ezután megint elcsendesedett, majd hirtelen a homlokára csapott, mint aki még egy szebb, egy sokkalta szebb emléket tud előkotorászni a múltjának mély kútjából, és erőteljesen felkiáltott:
Képzeld, Karcsi fiam, mi történt 1916 húsvétján! Csoda volt az, mégpedig hihetetlenül nagy csoda, a béke angyalának csodája! Az orosz hadseregben felkelés volt, leálltak a támadással, és nem lőttek. Egyszer csak mit látunk, az ellenség állásaiból elindul felénk egy úgy 10-15 fős katonai csoport, puska nélkül, s amikor ezt megláttuk, hogy jönnek az orosz katonák, kiültünk a fedezék tetejére, mint a fecskék. Nem lőttek már húsvét előtt sem, de azután sem. Olyan béke volt, hogy hihetetlen még a mai napig is. Kimondhatatlan lelki élmény volt ez a számunkra, mert barátságos szándékkal jöttek, egészen a mi rajvonalunkig. Beszélgetni kezdtünk, ahogy tudtunk. Kézzel-lábbal magyarázták, hogy ne lőjünk, ők sem fognak lőni. Így is történt, sem ők, sem mi nem lőttünk 3 hétig, a háború kellős közepén béke volt, mi, katonák saját magunknak kötöttünk békét!
Ez az emlék úgy simogatta az öreg Molnár Vince lelkét, mint a meleg tavaszi napsugár simogatja az éledező természetet. Egészen belemerült ebbe a békességes emlékbe, és egyre az járt a fejében, hogyan is történhetett meg ez a csoda. Aztán csendben továbbfolytatta.
Ilyen élmény volt ez, Karcsi fiam, aminek a lelkem úgy örült, hiszen ki akarta ezt a háborút, bizony, mi, katonák a legkevésbé. A béke megszelídíti még a legmarconább katonát is, Karcsi fiam, hidd el! Bizony nagy kegyelem volt ez a jó Istentől, a feltámadt Krisztus kegyelme, mert ő nem háborúra, öldöklésre, halálra, hanem békére, szeretetre, életre teremtett mindnyájunkat.
Nagyon összejártunk a szolgálat alatt, hol az orosz katonák jöttek, hol mi mentünk hozzájuk. Együtt ettünk abból, amit főztünk, meg együtt ittunk velük. Ezek a közös étkezések egyre közelebb hoztak minket, mert tudod, fiam, ahol két ellenséges katona leül enni, inni, ott nem lehet gyilkolni. Magyaráztuk egymásnak, hogy ki maradt otthon, asszony, gyerek, anya, apa, testvér, és nagyokat sóhajtoztunk, adná az Isten, hogy vége lenne az öldöklésnek, a háborúnak. Ha rajtunk, katonákon múlt volna, máris béke lett volna, és mindenki ment volna haza, az ő kis falujába a családjához, művelni a földet, gyerekeket nevelni, asszonyt szeretni.
Három hét után azonban leváltották tisztjeiket az oroszok, csakhogy ezt a mieink nem tudták. Gyanútlanul indult át egy pár katonánk a szokásos vizitbe az orosz állások felé, de már vissza nem engedték őket, fogságba estek. Ezzel megszűnt a barátság, véget ért a béke, amit mi, katonák kötöttünk magunknak, és folytatódott tovább a háború ott, ahol abbahagytuk. Igaz folytatódott, de akkor már nem a keleti orosz fronton, mert Oroszországban 1916 húsvétja után kitört a vörös forradalom. A mi hadtestünket, ahol én is harcoltam, innen egyenesen az olasz frontra vezényelték. Bevagoníroztak, és a szerelvény elindult velünk Magyarországon keresztül az olasz frontra, Isonzóhoz. Értesítették a hozzátartozóinkat, hogy a vonatunk Budán fog megállni, és hogy ott találkozhatnak velünk. Ahogy beértünk a budai vasútállomásra, ott már sok civil várakozott, édesanyám is köztük volt. Feljött hozzám a vonatra, s ahogy meglátott, szótlanul átölelt, egészen úgy, mint valamikor kisgyermekkoromban, amikor valami huncutságon kapott apám, és olyankor anyám kitárt karjaiba futottam. Ölelő két karjával most is menteni akart egy mindent megsemmisítő ellenség elől, az értelmetlen halál elől akart megmenteni. Szeméből némán peregtek a könnyek, és csak simogatott, miközben halkan suttogta: Én édes gyerekem!
Próbáltam őt nyugtatni: Ne sírjon édesanyám, hiszen élek, még nem haltam meg, csak imádkozzon értem kitartóan, biztos, hogy megsegít az Isten!
Anyám valahogy megnyugodott, és egészen Székesfehérvárig jött velem a vonaton. Az úton beszélgettünk az otthoni eseményekről, s mikor beértünk Székesfehérvár állomására, átadta a kis elemózsiás csomagját, amiben szent képek voltak elrejtve, de ezeket csak később találtam meg, amikor az ennivaló kifogyott a csomagból. Beértünk Székesfehérvárra, elbúcsúztam édesanyámtól, aki még egyszer átölelt, és áldó imát mondott felettem, majd ő is, és más civilek is kiszálltak a vonatból, ők hazamentek, mi meg tovább, Olaszország felé.
Folytatása következik.
Lőrincz Aranka, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48507,48505,48504″}
