Gyurcsík József, Dunaszerdahely egykori polgármestere 1961-től huszonnyolc éven át töltötte be a város első emberének tisztségét. Az ős-dunaszerdahelyi városvezető vallomása akár korrajznak is tekinthető, pillantás a csehszlovákiai társadalmi viszonyokra, s ezen belül Dunaszerdahely helyzetére.
„Engem a közélet mindig érdekelt. Ifjan az ifjúsági szervezetben dolgoztam, majd a járási népművelési intézet előadója lettem. Ekkor jelöltek a polgármesteri székbe, bár előzőleg képviselő sem voltam! Most is jól emlékszem azokra az időkre: nagyon féltem a felajánlott tisztségtől, hiszen mindenki ismert a városkánkban, amely akkor egy elmaradott és elhanyagolt patkányfészek volt, hétezer lakossal. A lakások kilencven százaléka, mint említettem, patkányfészek volt, ráadásul nem voltak megfelelő számban helyi üzemeink sem.
A második világháború idején háromezer zsidót hurcoltak el Dunaszerdahelyről a koncentrációs táborokba. Talán félezren jöttek vissza, de néhány család később Izraelbe települt. A város nem fejlődött, senki sem törődött vele. Ekkor kerültem a polgármesteri székbe, és képviselő társaimmal együtt elhatároztam, hogy változtatunk az áldatlan helyzeten. Mindenekelőtt lakásépítésbe kezdtünk, s megpróbáltunk munkalehetőségeket teremteni. Akkoriban csak az ú.n. „lekvárgyár” – a Slovlik – és a lengyár létezett.
A lengyár a szabad ég alatt üzemelt! Így indult meg a város újjászületése és terebélyesedése. Csatornázni kezdtünk, bevezettük a gázt, kiépítettük az ivóvíz hálózatot, parkosítottunk, de a kultúrát és a sportot sem hanyagoltuk el. Nem ismertünk lehetetlent! Később a hozzánk látogató lengyelek és németek is felfigyeltek ránk. Szeretettel gondolok vissza képviselő társaimra, akik nagyban segítettek a munkámban. Ifjan én is szívesen futkároztam az iskolai versenyeken rövid távokon, majd tagja lettem a város futball csapatának. Az „egyben” és a „kettőben” is szerepeltem, általában a jobbösszekötő posztján. Máig két sportágat figyelek szenvedélyesen, a focit és az asztalteniszt.
A képviselő-testületi üléseken gyakran bíráltak, hogy túlságosan előtérbe helyezem a sport támogatását, pedig a többiek is kaptak pénzt. Amikor én aktív játékos voltam – a negyvenes években – a focipálya a mai Bonbon Szállóval szemben terült el. A szélein volt némi fű, de beljebb a port rúgtuk. Két-háromszáz néző járt ki a meccsekre, a szünetben cigányzenekar húzta, majd jött a „kalapozás.” Az „öltözőnk” a közelben lakó Juhász bácsi – a sírásó – egyik szobája volt, ahol az ellenféllel együtt vetkeztünk. A „zuhanyozás” a kútnál történt, az udvaron.
Az akkori nagycsapat híressége egy bizonyos Cséfalvay nevű csatár volt, aki Pozsony-Ligetfaluból járt a mérkőzésekre, s akinek kedvéért sokan kijártak szurkolni. Nagyon jó kapus volt Matics Károly, aki titkárként is rengeteget dolgozott, akárcsak később Weisz Misi. Sajnos ma már egyik sem él. Weisz Mihály a kezdet kezdetétől, tehát attól az időtől fogva, hogy visszajött a koncentrációs táborból, szinte a haláláig dolgozott a dunaszerdahelyi labdarúgás felemelkedésén.
A Weisz gyerekek négyen voltak testvérek. Misi bácsi a hátvédsorban játszott, a bátyja kapus volt. Őt Rablónak hívták a szurkolók. Weisz Mihály szülei a lágerben pusztultak el, a testvérei pedig nem jöttek vissza a szülővárosukba, ahol a szüleik annakidején fuvarozással keresték meg a kenyerüket. Misi bácsi azonban nem tudott elszakadni Dunaszerdahelytől és jól tette, mert „mindenese” lett a futballnak, hiszen ő maga is élt-halt ezért a játékért.” (1994)
(Folytatjuk.)
BATTA GYÖRGY, Felvidék.ma
Fotó: M. NAGY LÁSZLÓ {iarelatednews articleid=”45924″}
