Rácz Bogi könyve oda viszi el az olvasót, ahová nélküle csak nagyon nehezen juthatna el. Az érzések városába, az egyszerre szent és kurtizán lányhoz, a színes szerelemhez, az idő sűrűségét megélő léthez.
Rácz Boglárka első verseskötete Ébredések küszöbén címmel a pályakezdő költőket és írókat bemutató Start Könyvek 18. darabjaként jelent meg 2008-ban az AB-ART Kiadónál. A huszonkettedik életévét éppen csak betöltő leányka ekkor a budapesti Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója volt, s verseit elsősorban a Szőrös Kő hasábjain olvashattuk.
A bemutatkozó vékonyka kötet ötvenkét verse egy rokonszenves, önmagára és a világra rácsodálkozó, a „nagybetűs élet kapujában” álló fiatal lélek nap-lójegyzetei. A központozás nélküli, szabadon tördelt sorok hűvös esőként záporoznak az olvasó retinájára. Gyakori témája ezeknek a verseknek az érkezés és az indulás élménye, bolyongás a nagyváros utcáin, az évszakok váltakozása, a hóesés, az egyedüllét. Kicsit szomorkás film snittjeit látjuk, „átjajdulunk a reggeleken”, várunk valamire, ami nem érkezik meg, majd „dermedt pupillákkal / elnyúlunk a mozaikká zúzott / térben”. Ezekben a versekben gyakran hajnal van, vagy éppen tél, a nyár bizony ritka vendég. A versben megszólaló én a világot nézi, de valójában önmagára figyel („ne zavarjatok addig / míg be nem következik / a megérkezés // ne keressetek állomások / zajában / önmagamhoz vezet e hangtalan / /átkelés”). Az ígéretes pályakezdésről tanúskodó, hibátlanul megírt, szűkszavú opusok hitelesen tudósítanak lelki rezdülésekről, útkeresésről, magányról, hitről, s nem utolsósorban a költő tehetségéről.
A valódi „megérkezésről” azonban már a tavaly év végén napvilágot látott Ahová meg nem érkezünk című második versgyűjteménye tanúskodik. A fekete-fehér borító, a rajta látható úttestre letett, telepakolt bőrönd is sejtetni engedi, hogy a versek vezérfonala ismét az „utazás” lesz.
A jelzett kötet méreteiben nem túl nagy, zsebkönyvnyi méretű, talán hogy (stílusosan) egy utazásra is magunkkal vihessük. A keményborítós, szemnek is kívánatos kiadvány kellemes meglepetéseket tartogat. A legszembetűnőbb a kötött forma megjelenése, ami a költő eddigi világát, világlátását is kissé átalakítja. Ha az előző könyvet hideg, apró szemű esőhöz hasonlítottam, amely kellemes borzongást kelt a felhevült bőrön, ez a második az óceánba merülés izgalma. Látszólag a régi témák köszöntenek vissza, de a hangmegütés komolyabb, a témák kibontása magabiztosabb, a költői eszköztár gyarapodott, a művek egyike sem tűnik töredéknek vagy naplóbejegyzésnek.
Finom, visszafogott szomorúság hatja át Boglárka világát. Némely verse már-már varázsigének, ráolvasásnak hat: a magányt, a szorongást, a bizonytalanságot, az elveszettség érzését hivatottak elüldözni, amely dolgok bizony végigkísérik/kísértik a könyvet („szóval életemből huszonhárom év / elkobozva, sose talál meg az, aki / keres engem”). Legyen az „novemberi, decemberi, januári vagy februári vers”, az idő múlása, az évszakok változása hiábavaló: mert a lényeg nem változik, nem változhat. Az idő lüktetésében, a nagyváros hömpölygésében az ünnep, a csoda, a megváltás, a találkozás, a hőn áhított lelki kapcsolat, esetleg szerelem megerősödése, kiteljesedése valahogy mindig elmarad, vagy nem úgy történik meg, ahogy az ember várná („térből és időből a történések kihullnak / ami marad az mind kitöltetlen / tested lenyomatai a kényelmes bőrfotelben / belőlük talán majd újrateremted magad”).
Az egyre záporozó emlékek elől persze lehetetlen elköltözni, a múltat hiábavaló kísérlet lenne megváltoztatni. Az új lakásban, lépcsőházban is a régi árnyékok fogadják az érkezőt, a léptek visszhangja is ugyanolyan, ugyanúgy csukódik a liftajtó a lépcsőházban, a lámpaernyő mellé képzelt társ hiánya is változatlan („aztán ugyanaz az idő mindig tovább gördül / élni kezd a házban valami megnevezhetetlen / csupa ígéret eleven alkalom / rajzolt vonalaidat tapogatom”). A versek komorságát, visszafogott búját néha egy-egy jól eltalált költői kép vagy hasonlat oldja fel („szemekre szorított hűvös holdtenyerek”; „égitestekkel koccint az Isten”; „falakon penésztapéták rongyozódnak”; „az ég szürke és kopott kardigán” stb.). Ars poeticáját Költészet című egysorosában fogalmazza meg („szólj hogy ne hagyjak szót kimondatlanul”). Innen olvasva a líra számára öngyógyítás, önmaga és végső soron Isten keresésével azonos. A költeményekben Evlyn Roe legendája is felbukkan, egy-szer verscímmé emelve, máskor pedig egy születésnapi opusban („a volt szerelmem gyakran Evlyn Roenak nevez”). Mindez az „utazás” transzcendens jellegére utal, a költő az angyalok által bűnösnek nevezett, az ördögök számára pedig túl jónak tartott lélekkel azonosul, aki örök vándorlásra van ítélve, soha sem érhet hajója kikötőt. A korlátnak támaszkodva a végtelen tengert nézi, s elmélkedik, emlékezik.
A kötet első verse, az Aki elmegy, tulajdonképpen az együl maradt gyermek félelmeit, vívódásait vetíti a papír vásznára („csak a sarki trafikba szaladt le aki elmegy, / csak újság, cigaretta, nem, nem hiszem, hogy / messzebb, hogy a hegyeken túlra // vagy át onnan is valami szürreális / égi kavalkádba, hol színek meg fények / világítják át, hogy onnan pillant a világra”), a kötet záróverse, a Régi vers pedig már beletörődés a megváltoztathatatlanba, egy felnőtt szemével vizsgálja, vajon milyen maradandó nyomokat hagy a lélekben egy szakítás fájdalma („…ki számolja a másodperceket, / néha azt hiszem csak elkerültük egymást, / te vársz ott ahonnan mindig elmegyek”). Ami a kettő között van, az pedig nem más, mint Rácz Boglárka megérkezése az irodalomba.
Rabec László fotói kitűnően egészítik ki ezt a különleges világot. A fény és az árnyék hatásaival játszik el, mintha csak azt sugallná: sötétség nélkül a világosság nem érzékelhető, a kettő egyensúlyát kell megtalálni ahhoz, hogy szemünkkel, szívünkkel, lelkünkkel látni tudjunk, s megmaradjunk embernek.
„tényleg, még nem jártál az új lakásban
sötét színek, homálytapéták a falakon,
elnyúló csöndbe ágyazott délutánok,
a lépcsőházban árnyékkamaszok
botorkálnak, rendre kialszik a ház
előtti utcalámpasor, néha mint valami
sejtelmes, régi balladában, semmi támasz,
lépteim visszhangját hallgatom
annyiszor elmentem, visszajöttem, bejártam
mondtad, az ember az utazásban csak elkomorul,
irány, ha nincs, ne időzz idegen éjszakákban,
ragacsos sötétség beléd szorul
felnövök egyszer, a hátamról lehull a hátizsák,
súlyos csomag, egy szoba sarkában hagyom,
majd próbálkozom a rozsdás kulccsal,
ami elfordul végre egy zárban valahol…”
Z. Németh István, Felvidék.ma
