Tóth László után következzen Majoros György, a csatártrojka következő tagja. Ha jól számolom, én vagyok az a bizonyos hírmondó, aki a nyolcvanas évek elején kialakult DAC-ból mára megmaradt. Kristoffal együtt kezdtem, de ő már abbahagyta, illetve külföldre szerződött.
Eleinte biztató volt a jövőm, huszonhárom évesen Nyitrára kerültem, azt hittem, megkapaszkodom a ligában. A mai napig tisztázatlan számomra, miért hagyott végül is Skyva edző a kispadon. A felkészülést végigcsináltam, a barátságos meccseken megálltam a helyem, de jöttek a ligameccsek, és engem mellőzött. Sajnos nem mondta meg, mi a kifogása. Ott álltam tele erővel, akarással, de nem volt rám szükség!
Megrendült az önbizalmam, elkeseredtem, mivel hiányzott a játék. Egy negyedévre abba is hagytam a focit! Fél év múlva kicseréltek a komáromi Lakatossal. Aztán Dunaszerdahelyen beindult a DAC, s én megtaláltam a helyem, hétről-hétre előbbre jutottunk. Élveztem az edzéseket, a légkört. A közönségünk valóban csodálatos, nem elégszik meg egy-két góllal, űz, hajt az újabb rohamokra. Ez néha megbosszulja magát, mert az ellenfelek kihasználják a legkisebb megingást is. Vezettünk például – itthon – a Bohemians ellenében egy-nullra. A közönség újabb gólokat várt, rohamoztunk hát. A prágaiak lecsaptak egy hibánkra és elúszott az egyik pont, 1:1 lett a vége, s az az egy pont később hiányzott. Én csak öt fordulóval a Szlovák Nemzeti Liga befejezése előtt kezdtem bízni a feljutásunkban… Ami azután következett, olyan volt, mint az álom. A DAC színeiben én lőttem a történelmi első gólt a ligában, tizenegyesből a zsolnaiaknak.
A két tősgyökeres csallóközi magyar labdarúgó után következzen a jól helyezkedő, megbízható szőke cseh Libor Srámek, aki a Baník Ostrava vendégjátékosaként erősítette a DAC védelmét: „Dél-Szlovákiát még a Baník tagjaként megismertem. Gyakran jártunk tél végén jó pályákat keresni errefelé, néhányszor itt készültünk a tavaszi bajnoki idényre. Tősgyökeres ostravai vagyok, s mifelénk február elején még nem roskad meg a hó, használhatatlanok a pályáink. Érsekújvárra vagy Komáromra jól emlékszem fiatal játékos koromból.
A DAC csapata jó szellemű együttes, még számomra is meglepő volt, hogy az innen-onnan befutott futballisták – köztük én is – milyen hamar egységessé formálódtak. Ennek valószínüleg az a magyarázata, hogy valamennyien kész játékosok voltak már, amikor összetalálkoztak. Mint például a válogatottban, a DAC-nál is a játékintelligencia kovácsolja össze a fiúkat. Olyan jó a közösségünk, mint Hadamczyk edző idejében a Baník cspatában.
Hazai találkozóinkon óriási támogatást nyújt a szurkolósereg lankadatlan buzdítása. Csak a prágai Spartának és a brünni Zbrojovkának van ilyen hűséges szurkolótábora. Idegenben is tisztességesek velünk szemben a nézők, eleinte Prágában talán lenéztek kissé, de aztán csatát nyertünk velük szemben a játékstílusunkkal.
Számomra az egyetlen hátrány Dunaszerdahelyen, hogy kétfelé él a családom. A feleségem Ostraván maradt a fiammal, én itt telepedtem le ideiglenesen a lányommal. Persze azért látjuk egymást, minden héten találkozunk, egyszer itt, egyszer ott.”
A szlovák Ján Kapko a sárga-kékek egyik legnépszerűbb játékosa volt, a közönség egyik kedvence. A Trencséni járás Poruba nevű községéből származik, Dubnicán kezdett el focizni. Szélvészgyors, határozott és technikás, megbízható a jobbhátvéd posztján, de szívesen felfut – támadást vezetve – a jobbszélső helyén is. Huszonöt éves volt, a legfelsőbb csehszlovák labdarúgó bajnokság kallódó fenegyerekének tudták, s amikor Weisz Mihály Dunaszerdahelyre hívta. Kapko megszokta a magyar környezetet, megtetszett neki a sokmozgásos, technikás játékstílus, élvezte a fergetegesen buzdító szurkolókat, és családot alapított Dunaszerdahelyen! Sőt: sorozatos kiváló játékát látva ismét meghívták a válogatott keretbe! Ján Kapko és Fieber Péter 1987-ben, a Csehszlovák Kupa elhódításának évében az ország legmegbízhatóbb szélsőhátvéd párosát alkotta!
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
