A magyar szabadságharc emlékét már a múltban is ápolták, március tizenötödikét megünnepelték, s nemcsak a magyarlakta helységekben, de az északabbi szlovák vagy vegyes lakossági településeinken is. Erről rendszeresen tudósítottak a helyi lapok, beszámoltak a megyei újságok.
Selmecbányáról köztudott, hogy több ezer lakosával a különféle nációk és felekezetek otthona volt. Azt is tudjuk, hogy, bár nem konfliktusmentesen, de a forradalom mellé állt, hűséges volt a magyar szabadság eszméihez. Az 1848-ban kibontakozott társadalmi elégedetlenségről, a készülőfélben lévő bányászsztrájkról és a szerveződő pánszláv mozgalmakról az akadémia hajdani diákja, Tilles (Tiles) János sikeres bányamérnök, bányatörténész számolt be a Mozgalmas napok Selmecbányán 1848-ban, szabadságharcunk kitörésekor című könyvében 1930-ban. Könyve a Magyar Királyi Egyetemi Nyomdában jelent meg. A szerző, igaz, nem mindig elfogulatlanul, ám kellő alapossággal mutatja be a csehek által is szított bányászszervezkedéseket, a fokozódó magyarellenességet. Nagy teret szentel a városba érkezett kormánybiztos, Beniczky Lajos (1813-1868) ezredes tevékenységének bemutatására. Ő volt az, aki kellő szinten tudta kezelni a Selmecen elmérgesedett helyzetet, kellő tisztelettel bánt ellenfeleivel is, mígnem nyugalmat teremtett a városban, lakóit megnyerte a forradalom ügyének.
Neki is köszönhető, hogy – mint a szerző írja – „a bányaváros német és tót lakossága magyar volt érzésében és tetteiben”, s szinte „fenyegetően utasította vissza a pánszláv agitátorok felforgató munkáját”. Beniczky Lajos ezek után „a selmeci és felvidéki kormány-biztosi teendőit a szabadságharc véres csatáinak zajával váltotta fel, és az ő oldalán, valamint a többi hős magyar vezér csapataiban több mint 40.000 tót ifjú a szabadságharc legválságosabb viszonyai között is mindig fedhetetlen maradt a magyar testvér oldalán, vele versenyezve harcolt, és győzelemről győzelemre vitte a szabadság három színű zászlait”.
Tilles nagyon szépen zárja hősünk jellemzését: „Beniczky Lajos, a XIX. század embere, nem vette igénybe az akkori hatalmas szolgabírói apparátust, nem csukatott be, nem számolt le senkit, nem lakoltatott ki családokat, de bátor és erélyes és emellett tapintatos fellépésével, megértő intézkedéseivel világégés közepette is, még a legvadabb bolseviki társaságot is meg tudta fékezni, és tüskét vagy keserűséget nem hagyott vissza a munkások szívében”.
Meg kell itt említenünk Selmec iskoláit is. Az evangélikus líceumban, ahol egykor Petőfi és Mikszáth is tanult, a hazafias szellem a magyar szabadságharc idején kezdett erőteljesen bontakozni. Mindez főleg Breznyik János igazgatónak köszönhető, akinek itteni sírjához hosszú évtizedeken át kijártak később is a hazafias érzelmű diákok.
Felvidéki hadjáratai során Görgey tábornokot nemcsak az evangélikus iskola közössége, hanem a piarista rend, annak gimnáziuma és az akadémia tanárai-diákjai is támogatták, akik közül sokan Kossuth zászlaja alá sereglettek.
Péch Antal akadémiai tanár 1848-bam körmöci bányatisztként Kossuth pénzügyminisztériumának bányászati osztályára került. A forradalom utolsó hetét Nagy Sándor táborában töltötte mint önkéntes. Mivel azonban nem volt „valóságos” katona, nem ítélték őt börtönre. Az abszolutista kormány ideje alatt azonban nem foglalt el kiemelt állást, s hű maradt szabadságharcos eszméihez.
A selmeci óvári múzeumban őrzik azt az 1849-es emléktáblát, amely egykor a branyiszkói hős, Erdősi Imre házán állt. A táblán ez a magyar nyelvű szöveg olvasható: „Ebben a házban lakott 1840-től 1849-ig Erdősi Imre, a branyiszkói hős, kegyesrendi paptanár, és innen ment a magyar szabadságharc védelmére 1849. január 16-án// Vihar, ne zúgj! Kíméld a hazát, ne bántsd a régi köveket./ E mohos házból szerte árad a lángoló honszeretet./ Branyiszkó hőse itt lakott, hősök közt is legnagyobb./ Innen rohant, szent lázban égve, halálthozó, bősz harcba, vészbe!”
Az óvár udvarán látható ma a selmecbányai Honvéd-szobor, amely egykor az Erzsébet-téren állt, s a március 15-iki ünnepséges során hajdan ezt is megkoszorúzták. 1919-ben a szobrot ledöntötték, 1934-ben elmozdították helyéről. Többször megrongálták, meggyalázták. Mára restaurálták, s talapzat nélkül a várudvarban áll. Alkotója, Tóth András debreceni szobrászművész, Tóth Árpád költő édesapja. Műve 1899-ben készült, majd Selmecbányára került.
A hajdani német bányavárosban és járási székhelyen, a ma szlovák lakosságú Bátban is tartottak március 15-iki ünnepségeket hajdan. A Honti Lapok 1903/12. számában arról olvashatunk, hogy „A magasztossághoz méltón ünnepelte meg a Bátvidéki kaszinó az idén is március idusát. Az ünnep a kaszinó helyiségeiben folyt le, hol is díszközgyűlést tartottak, melyen a helybeli s vidéki tagok szép számban voltak képviselve családjukkal egyetemben”. Hajdú Lajos evangélikus lelkész mondott beszédet, majd zenei kísérettel elénekelték a szózatot.
Korponán a helybeli kaszinó, a Széchenyi Társaskör és az Ipartestület rendezett ünnepséget 1903-ban. Sajnos, a Koronához címzett vendéglőben néhány helybeli pánszláv fiatal botrányt provokált, megzavarta az ünnepséget.
Érdekes, egy kissé talán elgondolkodtató is a csali márciusi ünnepségeket összefoglaló tudósítás, melyben ezt olvassuk: „A tisztán tót ajkú Csal községben a hazafias érzelmű evangélikus tanító, Szutórisz Imre , a tanuló ifjúsággal lelkesen ünnepelte meg március 15-ikét. Az ifjúság délután nemzeti zászlók és lelkes magyar dalok s szavalatokkal, körmenetben járta be a községet. Kétszeres érdemül rovandó fel a buzgó tanítónak, hogy bár a nép egészen tótajkú, az ifjúság szívében felkölti a hazafias érzületet.”
Csáky Károly, Felvidék.ma