Most, hogy iskoláink sorsa egyre több felvidéki magyart foglalkoztat, s egyre többen és gyakrabban szólalnak meg e témában, eszembe jut egy régi Gergely-napi ének töredéke. A házaló gyerekek akkor ezt is mondogatták-énekelgették: „Adjatok, adjatok, iskolába gyerecskét!“ Akkor azért hívták, csalogatták a fiatal nemezedéket az oskola felé, mert még nem volt kötelező az oktatás. De az alapigazság akkor is, ma is egy volt: iskoláinkban gyermekeket oktatunk-nevelünk, s nélkülük bizony nem működhetnek az ilyen intézmények.
Azt is elmondtuk már sokszor: fogy a magyarság. S ha ez így van, kevesebb a gyermek is: először az óvodában, aztán a kisiskolában, majd a teljes szervezettségűben, illetve a közép- és tanonciskolában, végül az egyetemen is. Tehát mindnyájan bajban leszünk egyszer. Mert utódok nélkül nincs jövendő, bezárul az iskola magától, s jönnek az egyéb gondok is.
Menjünk csak végig a dél-szlovákiai, vagy ha jobban tetszik, a felvidéki településeken; töltsünk el ott néhány órát, napot, nyissunk be a hajlékokba, ha van még ott valaki, kóstoljunk bele hétköznapjaikba! Aztán látni fogjuk a bajok néhány gyökerét.
Kutatásaim során több Historia Domust is a kezembe vettem, és szomorúan olvastam a papok ama panaszait, hogy fogy a gyerek. Alsószemeréden már majdnem egy évszázada leírta ezt a tudós Viszolajszky Károly. Főleg az egykézés és a nem vállalt gyermekek miatt keseredett el.
Nemrég került kezemben az óvári plébániatörténet. Ott dr. Lestár István prépost hívta fel a figyelmet erre. Ö 1953-tól húsz éven át volt a falu papja, s nem győzött panaszkodni amiatt, hogy nagyon sok házasságban nem születik gyermek; igencsak divatba jött az egykézés; a három gyerek ritka, ennél több meg csak egy-egy családban akad. Azokat is lenézik, megvetik.
Nemrég jártam régi jó iskolámban, amely a megye legjobb oktatási intézménye volt (megjegyzem, most is jó), a gyermekek száma pedig a háromszázat súrolta. A párhuzamos osztályok miatt alig volt tanterem, ahol oktatni lehetett. Ma sajnos csupán 130 a diákok száma. Az előző rendszerben az ipolyszécsénykei iskolát nagyobb diáklétszámmal is megszüntették.
Megszüntettek az említett intézmény vonzáskörzetében több kisiskolát is, gondolván, jobb helyük lesz a gyerekeknek a szép nagy modern iskolában. Ma hiányoznak innen is, onnan is.
Aztán az is eszembe jut, hogy utolsó munkahelyeimen a tantestület nagyobb része szingli volt, akik sopánkodtak, hogy kevés az elsős. Valamikor a tanítók a gyermekáldás vállalásában is elöl jártak. Igaz, az állam s az egyház is támogatta őket utódaik nevelésében, taníttatásában.
Tehát a dolgok fő csapásvonalait kellene megtalálnunk. A bajok egyik okát már ismerjük: kevés a gyerek, s veszélyben az iskolák. Most nézzük, miért van ez, hogyan tudnánk ebből kilábalni. Csökken a gyereklétszám, mert:
- kevés is születik
- nincs is, kinek szülessen
- akinek születik, az is elviszi máshová
- még az azonos nemzetiségű szülők sem a saját anyanyelvükön taníttatják csemetéjüket.
Elnéptelenednek falvaink, sokan elhagyják szülőföldjüket is, mert:
- nem is tudnak itt mit kezdeni magukkal
- nincs munkahely, kenyérkeresti lehetőség
- nem kapnak megfelelő segítséget, programot
- rossz a közlekedés stb.
Szerintem az embereket, fiatalokat nem volna szabad magukra hagynunk. A vidék megtartására is oda kellene figyelnünk. Nemcsak a választások, az iskolai beiratkozások előtt, hanem állandó jelleggel. A megmaradás nem kampányolás kérdése elsősorban. Vegyük számba, hány munkahely létesült tájainkon a bársonyos forradalom, a nagy szabadság után? Hányan vándoroltak el, s ennek mi volt az oka? Hányan ingáznak hová és hogyan, mennyi idejük marad a családra? Mennyi a zátonyra futott házasságok száma, s ennek milyen okai voltak, vannak? Mennyi az elárvult porta, az elhagyott föld, s ez vajon nálunk miért van így? Mindezt azért mondom el magam is egyszerre hangsúlyosan és bátortalanul, mert minden mindennel összefügg, az embernek meg fogytán az ereje.
Csáky Károly, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”43009,53184,52656,52316,51030,43041,43011″}
