Ki van zárva, hogy Petőfi Sándor Szibériába került, mert a szabadságharc idején nem vittek magyar hadifoglyot Oroszországba – mondja Hermann Róbert a Heti Válasznak adott interjújában. A történész, aki számos 1848-as forradalommal és szabadságharccal foglalkozó könyvet publikált, úgy véli, egyik legnagyobb költőnk állítólagos újratemetése origójában egy 1930-as évek végi szélsőjobboldali legenda áll.
Korábban portálunk több ízben is foglalkozott Petőfi Sándornak tulajdonított barguzini holttest felfedezésével és eltemetésével (legutóbb ITT>> és ITT>>), ám a leletek valódiságát és hitelességét megkérdőjelező állításokkal még adósak maradtunk. A Heti Válasz legfrissebb számában a 48-49-es szabadságharc hadi eseményeit kutató elismert történész azt állítja, a Megamorv Petőfi Bizottság kutatását „kezdetektől fogva az amatőrizmus jellemezte”, s „a tények egy percig sem zavarták őket.”
Arra a kérdésre, hogy ki nyugszik a Fiumei úti temetőben felállított sírban, Hermann Róbert egyértelmű választ ad: egészen biztos, hogy nem Petőfi Sándor, valószínű, hogy egy burját nő.
„Hagyjuk is a csontváz körüli vitákat, beszéljünk az alapvető kérdésről: 1849-ben egyetlen magyar hadifoglyot sem vittek az Orosz Birodalom területére. Márpedig, ha ez igaz, akkor értelmetlen Szibériában, Burjátföldön vagy Kamcsatkán keresni Petőfi csontjait” – állítja a történész.
Az osztrákok és az oroszok egyezményt kötöttek Varsóban az orosz intervenció feltételeinek szabályozására. Az egyik cikkely arról rendelkezett, hogy a felek kiadják egymásnak a másik fogságba esett alattvalóit. A magyar „lázadók” orosz szempontból az osztrák császár alattvalói voltak, ezért a fogságba esett katonákat át kellett adniuk az osztrák hadseregnek, s ezt maradéktalanul meg is tették – magyarázza Hermann.
Megjegyzi, a feltételezés, hogy Petőfi Szibériába került, nem új keletű: a történetet egy csokor hamisított bizonyítékkal együtt az 1930-as évek végén az egyik szélsőjobboldali-nyilas lapban publikálták először, amit a Horthy-kori történetírás és az irodalomtörténészek fantazmagóriának minősítettek, és megcáfoltak.
„A legenda ezután évtizedekig szunnyadt, és az 1980-as évek közepén talált rá az egyik régi cikkre két kárpátaljai ukrán újságíró. Tőlük vették át a helyi magyar lapok, aztán a történet „visszatalált” Magyarországra, ahol a rendszerváltás időszakában döbbenetes karriert futott be” – állapítja meg Hermann.
Véleménye szerint annak, hogy a „Petőfi-kérdés” mindmáig nem jutott nyugvópontra, az az oka, hogy a rendszerváltáskor minden, ami addig biztosnak tűnt, megkérdőjeleződött, és az akadémiai történettudomány hitelessége is megingott, a közvélemény pedig fogékony volt az „elhazudott igazságok” felfedezésére, és „ebben a hangulatban a legnagyobb ostobaságok is teret kaptak.”
Hermann szerint a Morvai Ferenc nagyvállalkozó által finanszírozott expedíció kutatásait „kezdetektől fogva az amatőrizmus és a küldetéstudat veszélyes vegyüléke jellemezte”.
„Ők mindenképpen megtalálták volna Petőfit Barguzinban, a tények egy percig sem zavarták őket. Én nem nevezném ártalmatlan hóbortnak, amit művelnek. Tisztességes, elkötelezett, remek tudósokat (…) nemtelen, aljas támadások célpontjaivá tettek. Miközben azóta kiderült, hogy a Megamorv Petőfi Bizottság egyik legismertebb tagja, Kiszely István antropológus a legaljasabb III/III-as ügynökök egyike volt, aki kéjjel és önként írt jelentéseket a diktatúra titkosrendőrségének” – fogalmaz az interjúban Hermann.
Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”55289,55041,55015″}
