A Palóc Társaság kezdeményezésére több magyarországi társadalmi szervezet immár huszadik alkalommal szervezett pályázatot a Magyar Kultúra Napja tiszteltére. A pályamunkákat beküldő középiskolások közül Magyar Kultúra Napja-díjban részesült a somorjai Madách Imre Gimnázium tanulója, Németh Enikő, aki az ünnepségen fel is olvashatott a munkájából.
Az alábbiakban a díjnyertes pályamunkát tesszük közzé teljes terjedelmében.
Mi lesz velünk, magyarokkal?
Lassan lépkedek a járdán, ujjaimba egy csöppnyi kéz kapaszkodik. Ahogy barangolunk a falu utcáin, az unokám egyre csak ezt szajkózza:
– Mama, ott vagyunk már? Annyira kíváncsi vagyok arra a házra.
Mosolyogva lenézek rá és sokadszorra megismétlem:
– Már nemsokára, aranyom.
Ahogy csendesen ballagunk egymás mellett, elmélázom, képzeletem másutt jár már. Szinte látom magam ugyanennyi esztendősen. Hosszú, barna hajam két gyönyörű copfba fonva ölelte át izgalomtól kipirosodott arcom. Anyukám a nagy szekrényből készítette ki a legszebb ruhámat: egy fekete bársonyszoknyát, amihez kaptam fehér inget és egy vastag harisnyát. Emlékszem még, mennyire örültem, az egész utat végigcsicseregtem a házunktól az iskola bejáratáig. De hát melyik gyermek ne várná a beiratkozást? Pontosan emlékszem még arra, mikor anyukámba kapaszkodva átléptem a hatalmas épület kapuját. Kicsit megrémültem, mert az már nem olyan volt, mint az óvoda. Az iskola első emeleti ablaksoráig nem is láttam fel. Szaporán pislogva tekintgettem fejem fölé, ahol a magyar zászló járt ide-oda lengedezve lassú táncot a lágy, áprilisi szellővel. A folyosóra érve még a szavam is elállt. Minden falat az iskolások rajzai borítottak, a mennyezetről papírvirágok és színes pillangók lógtak le, a hosszú terem közepén pedig padok sorakoztak, amelyek addigra már félig megteltek a beiratkozó diákokkal. Még erősebben szorítottam anyukám kezét, aki végül leült velem egy üres helyre. Nem sokkal érkezésünket követően egy elegáns, szemüveges, idősebb nő lépett a mikrofonhoz, hogy köszöntse a jövendőbeli tanulókat. Sajnos már nem emlékszem az igazgatónő kedves szavaira, de a cigarettázástól rekedtes, érdes hangja a mai napig visszacseng fülembe, ha rá gondolok.
A valóságba hirtelen unokám hangja ránt vissza, aki unatkozva kéri, hogy meséljek neki valamit, amíg a sétánk tart.
Hát jó – adom be a derekam. – Képzeld el, hogy sok-sok évvel ezelőtt én is pontosan abba az iskolába jártam, amelybe szeptembertől te is fogsz majd. És annyi szép évet töltöttem ott el. Úgy tizenkét éves lehettem, mikor az egyik órán a tanító néni kivitt minket az udvarra, ahol gyönyörű rendben sorakoztak a tuják és kisebb cserjék. A bejáratnál két elárvult virágtartó állt. Az volt a feladatunk, hogy feldíszítsük nyárra az iskolát – magyarázom neki. – Így aztán egész órán azzal szorgoskodtunk, hogy földet öntöttünk a tartókba, majd egy kis lapáttal gödröcskéket ástunk bele. Azokat jól elárasztottuk vízzel, hogy a pici virágoknak, amelyeket beleültettünk, legyen mit inniuk.
Ahogy magamban felidézem hatodikos osztályomat, újra hatalmas mosoly ül az arcomra. Szép évek voltak azok. Ez mind még a nagy migráció előtt történt, és annak is már hány éve! Furcsa dolog az idő rohamos múlása. Egy szempillantás, és a csúszdázó gyerek helyett már egy nagymama néz rám vissza a tükörből – merengek el ismét gondolataimban. Ez már csak az öregedéssel jár.
Néhány lépéssel később befordulunk egy sarkon. Bár az utcának ismerősnek kellene lennie, már semmi nincs meg abból, amire emlékszem. Végigsétálunk a repedezett betonjárdán, míg én csodálkozva nézem, mennyi minden változott meg azóta, hogy befejeztem itt a kilencediket és elköltöztünk a szüleimmel. Ahol régen a fagylaltozó volt, ott most egy hatalmas, fehérre mázolt ház áll, mellette pedig, ahol egykor egy kicsi, sárga csúszda árválkodott, most egy üzletet építenek. Szomorúság önti el a lelkem, ahogy végiggondolom, hány délutánt töltöttünk ott, s egy pillanatra úgy érzem, minden emlék elhalványul a régi utca képével együtt. Az is, amikor iskola után órákig csúszdáztam két legjobb barátommal, vagy az, amikor a magyar nagydolgozat előtti napon a fagylaltozóban ülve kérdeztük ki egymástól a Szeptember végén-t. Mire végeztünk, már a személyzet is fejből fújta a verset.
Először a kerítést pillantom meg, aminek hajdani zöld színű bevonatát már megette a rozsda. Alig pár lépésre vagyunk a bejárattól. Hitetlenkedve meredek magam elé. A kaput csak egy pánt tartja, az sem tűnik már strapabírónak. Lassan odébb nyomom, s unokámat szorosan magam mögött húzva gyorsan belépek az iskolaudvarra. Pislogok párat, győzködöm magam arról, biztosan csak rosszul látok. Az épület, ami egykor nekem minden tudás és boldogság vára volt, most látszólag üresen, elhagyatottan áll a helyén. Ahogy lassan közelebb sétálok, megrökönyödve látom, hogy az utca felőli ablakok java már kitört. Mintha bedobálták volna valamivel. Amennyire belátni, az épületben teljes sötétség honol. Nem tudok józanul gondolkodni, fejemben teljes káosz uralkodik. Hová tűnt az iskola? Az a modern és biztonságos épület, ami annyi gyermek taníttatásáért felelt?
Az udvart kutatom, hátha meglátok egy jelzést, hogy rossz helyen vagyunk, és ez nem az én régi iskolám. Ekkor pillantom meg azt az elnyűtt, kopott táblát, amire az iskola neve volt régen írva. Ez minden kétségemet kizárja. Jó helyen vagyunk, bár mintha a pokolba csöppentünk volna.
– Segíthetek valamiben? – szól hozzánk egy hang az épület bejárata felől.
– Meg tudná mondani, kérem, jó helyen járok e, ha a magyar iskolát keresem?
Kérdésemre csak egy hangos horkantás a válasz. Az ajtón ekkor egy öreg férfi lép ki, aki ránézésre a hetvenes évei elején járhat, haját ugyanis jócskán megcsípte a dér. Csoszogva jön le a lépcsőn és indul el felénk. A szokottnál hűvösebb időjárás ellenére csak egy munkáskabátot visel, ami felett már jócskán eljárt az idő, olyannyira, hogy már nincs rajta gomb, amivel összefoghatná. Egy hűvös fuvallat belekap a ruhadarab szélébe, és észreveszem, hogy kopott, lyukas nadrágját csak egy huzallal erősítette derekához, le ne csússzon. Kezében egy elemlámpát szorongat. Ahogy közeledik felénk, barátságosan ránk mosolyog, megmutatva így egyetlen, árva ép fogát. Mikor unokám megpillantja, szorosabban bújik hozzám. Kicsit megszeppen szegény az idegen férfi láttán.
– Aztán miért tetszik a magyar iskolát keresni? – kérdezi az öreg értetlen arccal.
– Az unokámat hoztam beíratni.
Még mielőtt a férfi bármit is felelni tudna, valami gyorsan megmozdul mögötte. Egy kutyát vélek felfedezni, ami játékosan berohan az épület melletti hatalmas, gyomokkal borított területre. Ezt eddig észre sem vettem. Könny csípi a szemem, ahogy végignézek a telek ezen részén. Egykor itt futtatott stafétát, dobatott velünk krikettlabdát és ugratott távolba hajdani tornatanárunk. Szegény, ha ezt látná, férfi létére is biztosan elsírná magát. Emlékszem még, hogy örültem, mikor jelesre futottam le az ötven métert. Aznap én voltam a világ legboldogabb embere, szüleimnek is szinte harsogva újságoltam el otthon a jó hírt. Most pedig, ahogy körbenézek, nem látok mást, csak sűrű gyomot, ami a futópályát teljes egészében belepi.
Az öreg mordul párat, amiből annyit tudok kivenni, nem örül túlságosan kutyája játékának.
– Megint kereshetem egész estig – zsörtölődik az orra alatt. – Elnézését kérem, csak néha nagyon fel tud bosszantani ez a vén dög. Nem vagyok már én sem mai gyerek, nem sok kedvem van ismét a sötétben keresgélni őt a gyom között. Visszatérve az iskolára. Nézze, nem tudom, mikor járt itt utoljára, de a magyar iskola már évek óta nem működik – magyarázza megértő tekintettel.
Nekem pedig darabokra törik a szívem.
– Nem, az nem lehet! Kérem, mondja, hogy ez csak egy rossz vicc!
– Sajnos nem tehetem. Higgye el, azt a maroknyi magyart, aki még a faluban megmaradt, sorscsapásként érte az iskola bezárattatása. De nem volt más lehetőség. Évről évre egyre kevesebb magyar kisgyereket írattak be, ami oda vezetett, hogy az iskola nem volt képes eltartani saját magát, s hogy az eladósodástól megmeneküljön, a község vezetői úgy döntöttek, bezárják.
– De mégis hogy lehetséges ez? Amikor én jártam ide, az iskola úgy százötven diákkal büszkélkedhetett, ami falusi szinten nagyon is értékelendő. És ha belegondolok, a szüleim idején a létszám ennek háromszorosa volt.
– Éppen erről beszélek. Látja, csak egy generáció felcseperedése alatt mennyire csökkent a magyarok száma. Így nincs is min csodálkozni, ha csak két gyereket akartak elsőbe íratni az utolsó években.
– És mi lesz most? Hová járnak a magyar gyerekek iskolába?
– Ez a probléma. Nem járnak magyar iskolába. A környéken már a harmadik iskola mondott csődöt ebben az évben, és még csak tavasz van.
– És akkor mégis hová menjek az unokámmal? – kérdezem már a könnyeimmel küszködve. Ez nem lehet igaz, ilyen nem fordulhat elő!
– Nem tudok segíteni magának, én csak egy falusi öregember vagyok. Csak azért vagyok most is itt, mert megkértek, hogy időnként nézzek rá erre a vén épületre. Nyugdíjas létemre pedig ez igazán nem okoz gondot. Nézze csak meg, mekkora károkat okoztak már így is – mutat a háta mögé szomorúan. – Azután kerestek fel és kérték a segítségemet, hogy egy fiatal banda egyik éjszaka bedobálta az üres épület ablakait, és ami mozgatható vas volt, azt elvitték. Így aztán mindennap idejövök párszor, és ellenőrzöm, nem tettek-e nagyobb kárt benne. Akárhányszor megérkezem, felidézem magamban azokat az éveket, amiket én töltöttem itt diákként, és higgye el, nem könnyű megállnom a sírást. Szörnyűség, ami az utóbbi években körülöttünk történt. A faluban lassan fogyatkozott a magyarság, végül a szomszédjaimmal sem értettem szót, csak szlovákul. Mára már csak a postán és a sarki élelmiszerüzletben tudnak magyarul az eladók, másutt nem. Senki nem vállalta fel, hogy magyar, ami lassan a nyelv teljes kihalásához vezet. A helyzet pedig egyre csak romlik. Örülni kellene, hogy magyar iskolába szeretné adni az unokáját, de közben a harag és a tehetetlenség majd széttépi a szívem, ha belegondolok, hogy ő évek óta az egyetlen.
Levegő után kapva ülök fel az ágyamban. Verejtékező homlokomhoz kapok és hunyorogva nézek körbe. Lassan kezdenek kirajzolódni szobámban az ismerős bútorok körvonalai. Tehát csak álmodtam.
Kint még sötét van, nem lehet több hajnali három óránál. Mindenki alszik a házban. Az ajtón át hallom apám horkolását, a szoba túlsó feléből pedig az öcsém szuszogását. Nem tudom rábírni magam, hogy visszafeküdjek. Fogom magam, és amilyen halkan csak tudok, besurranok a fürdőszobába, nehogy felébresszek valakit. Gondolataim még mindig zavarosak, az öreg gondnok szavai visszhangzanak a fejemben. Tényleg csak álmodtam az előbb – motyogom magamban. Most ugyanis egy tizenhat éves, zavarodott tekintetű lány bámul rám vissza a tükörből. Lassan szedem a levegőt, hadd nyugodjak meg. Aztán visszamegyek a szobámba, és bár ágyamban hosszasan forgolódok, nem tudok elaludni. Ilyen gondolatokkal nem.
Lehetséges, hogy egyszer, a jövőben valóra válik ez a szörnyű álom? Bekövetkezhet a magyarság vége? Elkezdek hát erősen gondolkodni és arra jutok, hogy ha minden olyan rohamos ütemben folytatódik, mint ez idáig, akkor sajnos igen. De nem tehetjük meg azt, hogy gyermekeink, unokáink számára nem biztosítunk magyar iskolát! Azt nem tehetjük! Ráadásul még nincs késő cselekedni.
Bár romlásnak indult a magyar nép, még nem késtünk el változtatni mindezen. Hiszen a jövőben is büszkén kell felvállalni az embereknek, hogy magyarok, hogy anyanyelvük milyen gazdag, és hány csodálatos mű áll rendelkezésükre szókincsük bővítésében. Mert harminc, negyven, ötven év múlva is tudniuk kell a magyaroknak, milyen csodálatos kultúrájuk van. Újságolják csak el mindenkinek, aki nem tudja, hogy a Rubik kocka, a C-vitamin és a golyóstoll is mind-mind magyar emberhez fűződik. Hogy akkor is legyen olyan gyermek, aki anyák napján minden szülőt megríkat, mikor hangosan szavalja József Attilától a Mamát. Hogy maradjon meg nekik is a kolbász, a halászlé, a karácsonyi bejgli és a somlói galuska a legfinomabb ételeknek, és ha elég nagyok rá, tanuljanak meg igazi kalocsai mintát hímezni vagy néptáncot járni. Mert ez így tisztességes egy magyar gyereknek. Ezek közül mindennek részese kell, hogy legyen, hogy értékelni tudja, mekkora hatalom van birtokában azáltal, hogy magyarnak mondhatja magát. Ezt kell tenni, mert még nem jött el a magyarság elsiratásának ideje. Most kell lépni, mert még van esély a változtatásra.
Lassan rendeződnek fejemben a gondolatok, kezdek kicsit lehiggadni. Én már eldöntöttem, mit fogok tenni, hogy általam mindenképpen fennmaradjon a magyarság. Gyermekeimnek magyar nevet fogok adni, magyar iskolába íratom őket, és amennyit csak tudok, átadok nekik mindabból, amit a saját kultúrámból ismerek.
Mosoly ül ki az arcomra, és nyugodt szívvel hajtom álomra a fejem. Mert már tudom a megoldást arra, mi lesz velünk, magyarokkal.
Németh Enikő, Felvidék.ma
16 éves korosztály – II. kategória
