Előző összeállításunkban ismertettünk öt bosszantó toposzt, amely bomlasztja a felvidéki magyar néplelket. A legtipikusabbakat mutattuk be, ám sajnos jóval több van, ami méregként hat közösségünkre. Ezekre olvasói észrevételek is érkeztek, ezért úgy döntöttünk, hogy a továbbiakat is összegezzük.
Megannyi elferdített igazságot próbálnak történelmi tényezőkkel alátámasztani, ám Sztálin elmondása óta mindenki számára világos lehet, hogy a történelmet a győztesek írják, mégpedig úgy, ahogy nekik az megfelel. A laikus ember pedig ezeket hajlamos feltétel nélkül elfogadni, pedig a történelem sokkal árnyaltabb, mint ahogy sok esetben egyik vagy másik oldalról elhitetni igyekeznek, így nem meglepő módon a manipuláció egyik legalkalmasabb eszközeként használják fel.
1.
„Trianon végül is igazságos volt, hiszen a magyarok 1000 évig elnyomták a szlovákokat.”
Kezdjük ott, hogy alig 100 évet eleve nem lehet összemosni 1000 évvel, de ha ettől még el is tekintenénk, s amennyiben valóban így volna, akkor ezeréves erőteljes asszimiláció eredményeképpen ma már csak az eltűnt népek atlaszában találkozhatnánk a szlovák kifejezéssel. Tény, hogy a történelem során voltak mindkét oldalról inkorrekt lépések, de az 1000 év ilyen irányú hatásait össze sem lehet hasonlítani azzal a karcsú 100 évvel, amelynek során kockafordultával a felvidéki magyarokat érték igazságtalanságok. Felfoghatatlan a szlovák nemzeti kánon azon eszmefuttatása, hogy amit sérelmez a múltban, azt mi sem természetesebb módon alkalmazza a jelenben. Pedig azóta a felvilágosult liberális demokrácia korát éljük… Tudjuk azonban, hogy a lelkiismeret, mely tart a számonkéréstől, nagyon makacs dolog…
2. Ebből következik egy újabb félremagyarázás, aminek témáját a magyaroknak még csak a szájukra sem szabad venniük:
„1938-ban Magyarország megszállta Szlovákiát.”
Kezdjük talán azzal, hogy Szlovákia ekkor még nem létezett (1939. március 14-én kiáltották csak ki a Tiso-féle hitleri bábállamot). A szlovák szakzsargon ezt megszállásnak (arbitráž), míg a magyar visszacsatolásnak, felszabadításnak nevezi. Tételezzük fel, hogy az előző pontban foglalt állításnak van alapja, és a szlovákoknak valóban joguk volt egy saját országra (de akkor minek kellettek ehhez a csehek?), viszont az új állam határai mégsem vették figyelembe az etnikai tér sajátosságait, s a saját állításuk szerinti igazságtalanságra igazságtalansággal válaszoltak. Ezen gondolatmenet szerint egy 90 %-ban magyarok lakta vidéknek ugyanolyan joga, hogy sajátjaihoz tartozzon, így ’38-ban csupán kiigazítás történt.
3. A fenti helyreigazítással nem tudván mit kezdeni, gyakran érkezik egy újabb rendkívül gyér igazságtartamú állítás:
„A magyarok fasiszták voltak, míg a szlovákok demokraták és partizánok, ezért került az egyik fél a vesztes, míg a másik a győztes oldalra.”
A legnagyobb hiba, ha történelemmel foglalkozunk, a szelektív szemlélet. Amikor részrehajlóan a másik hibáját felrójuk, de a magunkét észre sem vesszük. A Tiso-féle hitleri bábállam a náci Németország első számú csatlósa volt, ami egyedüli szövetségesként támadta meg 1939. szeptember 1-jén Lengyelországot, kirobbantva ezzel a világháborút. Persze, ahogy az egész középkelet-európai térség, úgy Szlovákia és Magyarország is kényszerpályán volt, ám míg az előbbi önként és dalolva hódolt be a 3. birodalomnak, addig Horthy a legvégsőkig próbált hátrálni és egyfajta hintapolitikát folytatni (a kormányzónak talán az egyetlen bűne, hogy amikor már a családjával zsarolták, nem volt elég ereje ezt bölcsebben kezelni). Sok esetben viszont elment a maximumig, ennek köszönheti például a budapesti zsidóság a megmenekülését, míg Szlovákia ebben az időben 500 birodalmi márkáért „árulta” a zsidó lakosságot. A végső kimenetel gyakorlatilag azzal dőlt el, hogy Benešék egy londoni asztaltársasággal kikiáltottak egy teljesen formális, névleges ellenkormányt, míg Horthy ezt nem tette meg félreállítása után.
4.
Az eddig felsorolt fals dolgok olyan irányba tereltek minket, hogy hajlamosak vagyunk Szlovákiát tekinteni a hazánknak.
Mindig elcsodálkozom azon, hogy valaki úgy gondolja, ámbátor magyarok vagyunk, nekünk Szlovákia a hazánk. Mindezt úgy, hogy ez az ország nem tekint minket sajátjának, sőt mindent megtesz annak érdekében, hogy megváltoztasson minket és eltüntesse érzéseinket. Megnyilvánul ez a déli régió gazdaságilag mostohán kezelésétől kezdve a különféle erőteljes asszimilációs nyomásokon át a bizalmatlan kezelésig, megtéve mindent, hogy ne érezzük otthon magunkat, vagyis inkább, hogy magyarként ne… Pedig egy-egy ilyen kényszerítéssel, gazdasági hátrányba helyezéssel sokszor az itt élő szlovákokat is sújtják.
Ezért felettébb furcsa, hogy a magyarok közül ehhez valaki képes ragaszkodni. Az igazat megvallva van erre diagnózis, úgy nevezik, hogy Stockholm-szindróma (amikor a fogoly elkezd ragaszkodni fogvatartójához). Úgy vélem, hogy ennek a tárgykörnek a magyarázatát ketté kell bontani. Létünkből fakadóan ugyanis a hazánk csakis a mindenkori Magyarország lehet, akkor is, ha az jelen állás szerint nem esik egybe szülőföldünkkel, míg a ragaszkodásunk ahhoz a szállásterülethez kötődik, melyet évszázadok óta felmenőink laktak be, így gyökereink mélyen be vannak ide ágyazódva. Sajnos, aki immár képes Szlovákiát a hazájának tekinteni, az megtette az első lépést az asszimiláció és az identitásváltás irányába. Persze, még nem késő visszafordulni…
5. A 4. ponthoz kötődik szorosan, hogy
aki ebben a témában más véleményen van, azt gyakran melldöngetéssel bélyegzik meg, sőt, egyenesen magyarkodónak titulálják, mintha magyarságunk megélése provokáció lenne.
Számtalanszor találkoztam azzal az állítással, hogy úgy is lehet magyarnak lenni, ha nem verjük féltéglával a mellünket, s provokálunk magyarkodással. Nem tudom honnan ered ez az aforizma, de jómagam is sokszor megkaptam… Pediglen nem csináltam mást, mint a legtermészetesebb módon a sportban, vagy egyéb viszonylatban magyarként a magyar sikerért drukkoltam, annak örültem. Valóban nem egy multikulti, kommersz-trendihez idomuló hozzáállás, de más nemzeteknél is lehet ilyennel találkozni (USA, Franciaország, Anglia stb.), ám ott azt egészséges nemzeti öntudatnak hívják, míg esetünkben nacionalizmusnak (ami eredeti jelentését tekintve egyáltalán nem negatív jelző, ám mégis pejoratív töltetet hordoz). A magyarkodás kifejezést pedig, bármilyen gazdag és színes is a magyar nyelv, nyelvtanilag nem ismeri. Ahogy nem lehet szlovákkodni, angolkodni vagy románkodni, úgy magyarkodni sem…
+2
„A magyarkodók mindig csak trianonoznak, pedig úgysem lehet már visszacsinálni.”
Való igaz, egy határmódosítás nem egyszerű dolog. Nem volt egyszerű 1920-ban sem, nagyhatalmi döntés és sokoldalú érdek kell hozzá, sajnos az igazságosságnak ehhez semmi köze. Viszont ha belegondolunk, Trianon utódállamai közül egyedül Románia van abban a formában, ahogy arról döntés született (onnan is egyre több elégedetlenkedő, változást igénylő hangot lehet hallani). A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, később Jugoszlávia is darabjaira bomlott fel, akárcsak Csehszlovákia, Ukrajnát pedig később kreálták, jelenlegi formája pedig éppen széthullóban van. Persze nem azt állítjuk, hogy akkor induljunk határokat húzogatni, de ne legyünk olyan biztosak a pillanatnyi status quoban, hogy az örökös lesz.
A végére pedig ezek összefüggésében álljon egy mindennél idegesítőbb téves állítás:
„Itt élünk, a szlovákok kenyerét esszük.”
A felvidéki magyar családok felmenői több száz (sőt ezer) éve élnek azon a jelenleg dél-szlovákiai területen, amit 86 éve (Cseh)Szlovákiának neveznek. Ez az itt élő szlovákságról nem, vagy csak elenyésző részben mondható el (akiről igen, annak is a felmenői valószínűleg magyarok voltak…). Mindazonáltal ugyanolyan adófizetők vagyunk, így a demokrácia jegyében ugyanazok a jogok illetnek meg minket, mint a szlovákokat.
Tudjuk, hogy összeállításunk szélmalomharc, de talán mégis elgondolkodtat valakit, hogy a légből kapott állítások nem biztos, hogy feltétlenül igazságot is tartalmaznak, így szerencsésebb tudásra alapozva utánajárni annak, amit magunkévá teszünk.
„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” (Jn 8,32).