„1946 – egy évvel a világháború után” címmel szerveztek konferenciát Pozsonyban július 1-jén a második világháború utáni megtorlásokról és kegyetlenkedésekről. A konferencia után a résztvevők megkoszorúzták a BS6-os bunker mellett tavaly felállított emléktáblát, majd szentmisén vettek részt az áldozatok lelki üdvéért.
A Csemadok Pozsonyligetfalui Alapszervezete, a Pozsonyi Balassi Intézet és a Petržalka−Engerau−Ligetfalu Polgári Társulás, valamint a Kárpát−medencei Értékmentő Alap és a BS−6 Fűz Polgári Társulás közös szervezésében megvalósuló konferencia és megemlékezés a Pozsonyligetfaluban kivégzett áldozatoknak állít emléket.
A konferenciát Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke nyitotta meg, aki hangsúlyozta, a tavalyi emlékműavatásra azért is szükség volt, hogy a temetetlen áldozatoknak emléket állítsanak. Emlékezni és emlékeztetni kell ezekre a történelmi eseményekre – fogalmazott Bárdos Gyula.
A rendezvényen dr. Köteles Ágoston mérnök a Szovjetunióba hurcolt magyarokról szólt. Elmondta, hogy a Gulág a szovjet politikai rendőrség ágaként 1930 áprilisában jött létre. Egy 1943-as törvény lehetővé tette, hogy a hadifoglyokat 15-25 évi kényszermunkára ítélhessék. 1945 után csak a külföldiek Gulágjának 300 fő- és 4000 melléktábora volt. Míg arról, hány zsidót hurcoltak el a nácik, és hányan vettek részt a Szlovák Nemzeti Felkelésben, pontos adatokkal rendelkezünk, azt azonban nem tudni pontosan, hány személyt vittek el Szlovákiából a Gulágra.
Köteles Ágoston, Tóth Endre, Szabó József és Dunajszky Géza
Egy szlovák történész szerint a szovjet megszállás utáni első hónapokban 38 000, 1944 októberétől pedig további 60 000 személyt vittek el a IV. Ukrán front „védelme” alá, ebből 40 000 fő lelte halálát a sztálini lágerekben. Más adatok szerint 70 000 főt vittek el a szovjet Gulágra, ezzel szemben a Nemzeti Emlékezet Hivatala csak 7422 elhurcolt személyt tart nyilván.
Köteles Ágoston kiemelte: A parancs szerint a német területekről asszonyokat, lányokat is el lehetett vinni munkaszolgálatra a szovjet területekre. Vannak olyan magyar települések, ahonnan szintén vittek ki nőket, például Nagybalogról, felmerült a kérdés, miért vittek el innen is asszonyokat. Köteles szerint az ottani bíró nem értett egyet az eljárással és ezért a hatóságok bosszúból elvittek 150 embert a faluból, köztük állapotos asszonyokat is. Nem volt jellemző a nők elvitele, de az asszonyok megfélemlítése napirenden volt. Talán egyszer lesz olyan parlamenti képviseletünk, amely eléri, hogy napirendre kerüljön ez a kérdés. Talán egyszer elérünk oda, hogy nemcsak a partizánoknak jár emlékmű, hanem az áldozatoknak is. De ehhez a magyar kormány támogatása ugyancsak szükséges lenne – mondta Köteles.
Tóth Endre és Szabó József
Tóth Endre Eduard Beneš háború utáni nemzetiségi politikájáról szólt. A második világháborút és az azt követő eseményeket nehéz megérteni az első világháborút lezáró békerendszerek ismerete nélkül. Csehszlovákia megalakulása után szembesült azzal, hogy a két nemzet, a cseh és a szlovák összevonásából lett csehszlovákok is csak a lakosság 51 százalékát tették ki az országban.
Az 1921-es népszámlálási adatok szerint a 13 milliós országban 3,1 millió német nemzetiségű lakos élt, ami az összlakosság 23 százalékát jelentette. A magyarok aránya Szlovákiában elérte a 21,5 százalékot, míg a Kárpátalján a 17 százalékot.
Csehszlovákiában összesen 745 431 személy vallotta magát magyarnak, ez országosan a lakosság 5,6 százalékát tette ki. Az első Csehszlovák Köztársaság tehát soknemzetiségű állam volt. A kormányoknak ezért a számban nagyon jelentős németekkel és a magyarokkal is meg kellett találni a közös hangot, hogy az országot kormányozni tudják. A közös hangot elsősorban a németekkel találták meg, a német politikusok jelentős része az aktivista politika mellett döntött, ami a csehszlovák hatalommal való együttműködést jelentette. Ezzel szemben a magyarok inkább az ellenzéki negativista utat választották.
A résztvevők
A csehszlovák kormányzat hibát hibára halmozott nemzetiségi politikájában. Ennek ellenére Beneš csalódott volt a müncheni egyezmény megkötése után, hiszen azt hitte, helyes politikát folytattak a nemzetiségekkel szemben. A háború kitörése után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Beneš és az emigráns londoni kormány, majd a Moszkvában székelő Csehszlovák Kommunista Párt is meg kívánja oldani a nemzetiségi kérdést. Tervük egy tiszta nemzetállam kialakítása volt. Az első években csak a német kérdést tekintették nemzeti kérdésnek, de fokozatosan megfogalmazódott a kitelepítés gondolata, majd a magyarság kitelepítése is.
1943-ban a New York Timesnak nyilatkozva Beneš már a németek kitelepítéséről beszélt. 1945 elején egyértelművé vált a háború kimenetele. A nyugati hatalmak azonban nem voltak hajlandók végleges döntést hozni a kitelepítések ügyében. Az amerikaiak például úgy gondolták, a három nagyhatalomnak közösen kell döntést hozni ebben az ügyben. 1945 márciusára vált kész ténnyé, hogy Csehszlovákiában a kisebbségi kérdést kitelepítéssel oldják meg véglegesen.
A németek és a magyarok jövőjét Csehszlovákiában először hivatalosan a kassai kormányprogram vázolta fel. Ez a program kimondja, hogy csak azok a magyarok és németek kaphatnak csehszlovák állampolgárságot, akik aktív ellenállói múltat tudnak igazolni. A többiektől megvonják a polgárjogokat. A kassai kormányprogram lett az alapja a németek és a magyarok üldözésének. Az országban német és magyar perek kezdődtek, összesen 1095 német nemzetiségű háborús bűnöst fogtak perbe, továbbá 4946 magyart vádoltak meg háborús bűnösséggel. A legnagyobb per a kassai volt, amelyben majdnem 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnösnek – mondta Tóth Endre.
Jerguš Sivoš
A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény alapján 1947 áprilisa és 1949 közepe között 181 ezer magyart kívántak áttelepíteni, de a magyarországi szlovákok közül csupán 98 ezren jelentkeztek áttelepülésre. Végül 76 616 kitelepített magyar helyére 60 257 szlovák érkezett, 411 ezer személy adott be reszlovakizációs kérelmet és 283 ezer kérelmet hagytak jóvá a hatóságok. Az adatok szerint nagyjából 44 ezer magyart deportáltak csehországi kényszermunkára.
Szabó József Temetetlen halottaink, a pozsonyligetfalui tragédia címmel tartott előadást. Szabó József kutató egy 1945 májusában Prágában készült filmfelvételt mutatott bevezetőjében, amelyen halomra lövik a németeket, a holttesteken még egy teherautó is áthajt, majd németekkel ásatnak tömegsírt. A prágai felvételen látható rettenet csak egy volt a sorban. A prágai felkelést követően ugyanis brutális erőszakhullámra került sor. A kitelepítések és a németek elűzése sokszor erőszakos cselekményekbe torkolltak.
Szabó József szerint a megtorlás időszakáról el kell mondani, hogy a cseh és a szlovák történészek szerint Szlovákiában nem voltak a háborút követően olyan erőszakos cselekmények, mint a Szudéta-vidéken. Ennek ellenére a kassai kormányprogram kihirdetése, tehát az 1945. április 5-e utáni időszakot egészen július közepéig, a potsdami konferenciáig, a népirtás időszakának is nevezhetjük.
A cikk, amelyben beszámolnak a koncentrációs táborokról
A potsdami konferencián egyeztek meg abban a felek, hogy a kitelepítéseknek békésen kell végbemenniük. Szabó József szerint a tömeggyilkosságok elkövetői nem magányos gyilkosok voltak, hanem katonai vagy félkatonai alakulathoz köthetők. Az eseményekkel kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy a katonák Beneš elnök szavaira hivatkozva gyilkoltak. Az elnök egy nyilatkozatában a németek, majd a magyarok likvidálásáról beszélt. A csehek a beszédet díszkötésben is kiadták, de a rádiók sugározták és a szlovák lapok is lehozták a beszédet.
A Ligetfalun elkövetett tömegmészárlás nem volt egyedi az országban. Az adatok nem pontosak, egyes történészek szerint a háború utáni vérengzésnek tizenötezren estek áldozatul, de egyes kutatók 30 ezer áldozatról írtak. Prokop Drtina szocialista politikus Benešre visszautalva azt nyilatkozta 1945 májusában, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásába a hadsereget is be kell vonni. Ligetfalun a 17-ik gyalogezred 1. zászlóaljának százada gyilkolta meg a gyűjtőtáborban sínylődő pozsonyi családokat.
Bárdos Gyula és Balogh Gábor koszorúz
Szabó József elmondta, a ligetfalusi áldozatokról és a leventékről alig tudni valamit. Sikerült felkutatni az elkövetők személyét, de az áldozatokat sajnos nem. A 90 leventéről sem tudni, hova valósiak voltak. Viszont van olyan dokumentum az 1960-as évekből, amelyben található utalás arra, hogy a pozsonyi főügyészség készített egy jelentést arról, hogy találtak egy új tömegsírt, amelyben 90 magyar diákot találtak, ők lehettek a leventék, azt azonban nem tudni, hova valósiak voltak. Dunajszky Géza ezzel kapcsolatban elmondta, találtak egy túlélőt, aki elmondta, hogy azért Pozsony felé indultak haza Németországból a leventék, mert Kassán keresztük akartak hazajutni. A leventék ugyanis elsősorban a Bodrogközből, Ungvár környékéről és a Partiumból származtak.
Mgr. Jerguš Sivoš, a konferencia szlovák előadója az 1945−48 között Szlovákiában működő munka− és gyűjtőtáborokról tartott előadást. Kiemelte, annak ellenére működtek a munkatáborok Szlovákiában a szovjet felszabadítás utáni időszakban is, hogy a táborok parancsnoksága hivatalosan csak 1946 januárjában alakult meg. A parancsnokság megalakulása után szeptemberre vált ismertté hivatalosan, hány tábor létezik, és abban mennyi személyt tartanak fogságban. Összesen 113 tábor működött a világháború után.
A ligetfalusi tábor 1945. április 8-án jött létre, a Novákyban lévő tábor után ez volt a legnagyobb, és itt tartották fogva a legtöbb magyart. 1945 szeptemberében 64 tábor működött, amelyben 10 317 férfit, 10 085 nőt és 5894 gyermeket tartottak fogva.
Molnár Tamás felszenteli a táblát
A táborokban elsősorban azokat a német nemzetiségű lakosokat őrizték, akiket ki akartak telepíteni, 35 ezer németet ilyen gyűjtőtáborból telepítettek ki. A táborok létéről 1947. május 8-án a Svobodný zítřek című cseh lap számolt be, a cikk szerzője ebben arról írt, hogy Szlovákiában olyan koncentrációs táborok működnek, ahol bírósági eljárás és ítélet nélkül tartanak fogva polgárokat.
Jerguš Sivoš elmondta, van a szlovák nemzeti archívumban egy teremnyi anyag, amiről sajnos nem tudják, hogy mit tartalmaz, ez még kutatásra vár, talán ezekből az iratokból majd kiderül az igazság erről a korról.
Tarnai Tamás, Petrás Amália és Dunajszky Géza koszorúz
A konferencia után a rendezvény a Ligetfalun tavaly felállított emléktáblánál folytatódott. A BS6-os bunker melletti emléktábla az ártatlan áldozatoknak állít emléket. A koszorúzás előtt Molnár Tamás atya felszentelte a táblát, majd Flórián László felolvasta Csáky Pál levelét. Csáky üzenetében kiemelte: „Végignézve azon a tizenkét hónapon, amely a ligetfalusi áldozatok emlékművének felállítása óta történt, az Eppur si muove igazsága nyílik meg előttem: és mégis mozog a föld, és mégis mozdul a világ! (…) most, 2016-ban is itt van néhány becsületes ember, akiknek fontos az igazság és fontos az utólagos végtisztesség megadása is az ismeretlen áldozatoknak. S a tavaly elültetett kis szimbolikus fa nő, növekedik: az idén immár tudományos konferenciát is gyümölcsözött, nem is akármilyet.”
A megemlékezést Varga Anita éneke, Boráros Imre és Molnár László szavalata tette meghitté.
A megkoszorúzott emlékmű
A szervezők célja, hogy ősszel kötetben adják ki a konferencián elhangzott előadásokat, és ez alapul szolgálhat majd a kutatások folytatásának. Jövőre ismét szeretnének konferenciát és megemlékezést szervezni, ezzel kívánnak tisztelegni azok előtt, akiknek még a végtisztesség, a temetés sem adatott meg.
Fotó: Neszméri Tünde
