Sohasem gondoltam volna, hogy e neveket egymás mellett fogom szerepeltetni, méghozzá és kötőszót illesztve közéjük. Mégis inkább a vagy szócskával kellene elválasztanom, mert egymástól szöges ellentétben álló életstratégiát választottak.
Bugár Lucia Žitňanská politikai kaméleont támogatta, aki így ismét az igazságügyi tárca élére került. Ez a hölgy változatos politikai pályát tudhat maga mögött. Eleinte a Kereszténydemokrata Mozgalom támogatta, majd képviselő volt a Szlovák Demokrata és Keresztény Unió – Demokrata Párt (SDKÚ-DS) színeiben, később Radičová kormányában lett igazságügyi miniszter, 2013 végén pedig kilépett ebből a pártból is. Közben szakmai karrierje kiteljesedett. Most miniszterként megtartotta egyetemi katedráját és felveszi fizetését. Olyan párttal kormányoz együtt, melyet korábban kíméletlenül bírált.
Azt már jóval kevesebben tudják, hogy édesapja Kozma Gyula (1929-2009), jeles sakkozó és sportújságíró volt, aki a Szlovák Rádió magyar adásának szerkesztőjeként tevékenykedett, csak éppen leánykájának „elfelejtette” átadni legnagyobb kincsét, az anyanyelvét.
A miniszter asszony most szöges ellentétben pártja elnökével, nem kívánja elősegíteni Esterházy János rehabilitálását. Apja így sajnos nem élhette meg, hogy szembesüljön nevelésének fanyar gyümölcsével.
Ami miatt azonban tollat ragadtam, az Bugár nyilatkozata volt, miszerint: „Az MKP elnökeként magam is az elsők közt vehettem át az emlékplakettet, ezért tudom, milyen érzés e kitüntetés megtisztelt tulajdonosának lenni.” Ez a kijelentés három pontban kiigazításra szorul. Először is, Esterházy-Malfatti Alice grófnő és Hites Kristóf bencés szerzetes-tanár volt az első Esterházy-díjas 1991-ben. Bugár 2001-ben, a Magyar Országgyűlés üléstermében vette azt át. Tehát nem az elsők között, hanem tíz évvel később! Másodsorban, az Esterházy-díjat az MKP kapta és Bugárnak, mint pártelnöknek nyújtották azt át. Tehát nem Bugár volt a díjazott. Jelen voltam és tudósítottam erről az eseményről. Az átvétel alkalmából az MKP akkori elnöke kiejtette az emlékérmet a kezéből, úgy kellett azt a földről fölmarkolnia. Már akkor tudtam, Esterházy János így tiltakozik a túlvilágról. Többen nevettek, amikor ezt az akkori tudósításomban olvasták, azóta azonban ráfagyott a mosoly az arcukra.
Tisztelt Olvasóimra bízom, hogy elmélázzanak rajta, milyen érzés lehetett leejteni a Nagy János alkotta gyönyörű emlékplakettet az ünneplő nyilvánosság előtt. Esterházy János életpályájával sem lenne haszontalan alkalomadtán szembenézni, ha akkor nem sikerült.
