Ma késő délután, estefele sokan indulnak a templomokba. Hálát adni az idei évért. Hogy a Jóisten itt tartott bennünket – családunk és tágabb közösségünk körében. Elkészíteni a leltárt, jóról, rosszról. Hogy békével hagyhassuk hátra az óévet.
Kiskoromban úgy élt bennem a szilveszteri „templomozás”, mint amikor sokat kell énekelni és még többet térdepelni. Később inkább már a statisztikákra – a keresztelők, temetések, házasságkötések számára – éleztem ki a fülem és figyelmem. Annál is inkább, mert ezek igencsak beszédesek voltak… Szinte mindig több volt a temetés, mint a keresztelő… Ettől pedig elszomorodtam, mert tudtam, hogy ez kicsiny falum fogyását jelenti.
Mostanában, ahogy vénülök, már sokkal inkább azt várom, mikor a kántorral együtt énekelni kezdjük a Te Deumot, a szentmise végén. Nem is gondoltam volna, hogy ez a „Téged, Isten, dicsérünk” kezdetű himnusz az őskeresztény lelkiség nagy alkotása. Kár, hogy évente csak párszor énekeljük, jeles alkalmakkor, mert „benne az ég és föld egyesül a Legszentebb dicséretében.”
Ennek a hosszú himnusznak, melynek egyes elemei állítólag még a vértanúk korából származnak, a legutolsó sora az, ami mostanában mélyen elgondolkoztat. „Te vagy Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!”
Vajon mit érthettek alatta akkor, régen? S hogy értelmezzük mi, a modern kor emberei napjainkban? Van még egyáltalán szégyenérzet bennünk, vagy a szégyenkezés, mint olyan, végképp „kitörlődött” belőlünk?
Most olyan világot élünk, amikor szemrebbenés nélkül teszünk rosszat a másiknak, teszünk olyan dolgokat, amelyek elfogadhatatlanok, de nekünk szent meggyőződésünk, hogy szabad. Nekünk mindent szabad, mindent lehet… A pár évtizeddel ezelőtti erkölcsi normák már sárba tiportattak. Mindenki úgy él, ahogy akar és ahogy tud… Önzőbbek már nem is lehetnénk.
Eszembe jut egy régi szép szokás. Adventkor a haragosok kibékültek egymással. Hogy nyugodt lelkiismerettel várják a születendő kisdedet. S talán azért is, hogy az év végi hálaadáskor tisztán és szégyentelenül állhassanak az Úr színe előtt.
Amit ma a hálaadásokon megtehetünk, az az őszinte lelkiismeret-vizsgálat. Valljuk be magunknak, hol vétkeztünk, miben és miért. Végezzük el fejben és szívben a számadást. Bízzunk abban, hogy a Mindenható megbocsát, de törekedjünk arra, hogy az új esztendőben másként éljünk.
Legyünk jobb emberek, nézzünk a hátunk mögé és oldalra is. Körülöttünk túl sok minden van, amit kis odafigyeléssel jobbá lehetne tenni. Ehhez kell a nyitott szem és a nyitott szív. Vajon hányan rendelkezünk ezzel az isteni adománnyal?
