Többször említettem már, hogy az önként vállalt társadalmi munkáért az elmúlt rendszerben bizony nem járt mindig és mindenkinek elismerés, erkölcsi megbecsülés. Főleg akkor nem, ha az illetőben valamiféle ellenséget láttak, aki ötleteivel, javaslataival, „kiszámíthatatlan” terveivel csak gondot okozott feletteseinek, avagy a felsőbb állami- és pártszerveknek.
Nagyon nem szerették azt, aki mélyebben gondolkodott, aki nem akart a sok-sok semmit mondásra rábólintani, nem tudott egyetérteni a szürkeséggel és a formalitásokkal.
Bizony, legnagyobb tömegszervezetünk, a Csemadok házatáján is akadtak e tekintetben gondok és bajok. Éppen azért meglepő volt, amikor a szervezet lapja, a Hét 1982/6-os száma Ne csak a kitaposott utakon járjunk címmel egy értékes és tanulságos kerekasztal-beszélgetésről számolt be. Mács József író néhány kelet-szlovákiai központi bizottsági tagot szólaltatott meg, akik többek közt bírálták a KB nem éppen egyenletes és elfogadható színvonalú, sokszor formális üléseit. Javasolták, hogy a legfelsőbb vezetésbe elsősorban olyan emberek kerüljenek, akik „nem általánosságban beszélnek, és lakóhelyükön is tevékenykednek”. Kifogásolták továbbá az országos szemináriumokra is jellemző esetlegességet és szürkeséget; bírálták a vezetést, hogy sok-sok alulról jött ötlet, javaslat maradt visszhangtalan; a komoly tisztségekben lévők tompítják a lelkesedést, az egészséges kezdeményezést. Azt is elmondták a vitázók, hogy több iskolavezető gyakran gátolta beosztottjait abban, hogy méltóképp és nyugodtan kivehessék részüket a Csemadok-munkából, részt vehessenek az országos rendezvényeken stb.
Amikor 1982. február 20-án ipolysági küldöttként részt vettem a Csemadok XXIV. lévai járási konferenciáján, hozzászólásomban hivatkoztam az említett vitára, s felvázoltam a közművelődési klubunk munkáját gátló külső hatásokat-akadályokat is. Továbbá javasoltam, hogy olyan küldöttek kerüljenek a felsőbb Csemadok-apparátusokba, akik tudnak lelkesedéssel és kitartással dolgozni; mernek javasolni, kérni és követelni. Például azt, hogy legyen (az akkori) Csehszlovák Televíziónak magyar adása, legyen több iskolánk s azokban még több magyar gyerek; legyen nemzetiségi múzeumunk és több színvonalasabb újságunk, a Csemadok kerüljön vissza a Nemzeti Frontba, képviselői gyakrabban látogassák meg a vidéken élő magyarokat stb.
Nem gondoltam volna akkor, hogy felszólalásom oly nagy port tudott felkavarni, s annyi bírálóm és rosszakaróm akad majd nyomban. Esetemben ugyanis az történt, hogy már a hozzászólás után hárman is támadtak: Sz.J., a Csemadok járási bizottságának akkori elnöke, L.B., a Csemadok KB titkára és bizonyos J. elvtárs, a járási pártbizottság ideológiai titkára. Mert akkor Csemadok-konferencia nem múlhatott el úgy, hogy azon ne vett volna részt az adott járási nemzeti bizottság elnöke s a kommunista párt járási szervének valamelyik főnöke.
A Csemadok Ipolysági Városi Szervezetének évzáróján (Fotó: Csáky Károly archívuma)
Nos, ez az utóbbi engem a járási újságban való publikálástól is eltiltott. Bizonyára megsúgták neki, ki vagyok, s úgy gondolta, ez elég nagy büntetés lesz számomra a szabad gondolat-áramlásaim miatt. Szegény Benyák Jóska barátom, a Garamvölgye akkori magyar szerkesztője sajnálattal közölte ezt velem. Hosszú ideig nem írhattam hát ide, mígnem név nélkül kezdte közölni néprajzi sorozatomat az esztendő jeles napjairól. Azt is megsúgta, örüljek, hogy állásom nem vált bizonytalanná. Ez egyébként is csak annak volt köszönhető, hogy mint pedagógus a Lévai járáson kívül dolgoztam, ahová már nem terjedt ki az elvtársak hatalma.
Legjobban azonban a Csemadok-tisztségviselő ledorongolása fájt. Rögtönzött értékelését egyáltalán nem tartottam helyénvalónak, mert lényeges dolgokat hallgatott el, kiforgatta a hozzászólók szavait, félremagyarázott fontos dolgokat. Ráadásul sokunk önérzetét és személyét is durván megsértette; a kultúra tevékeny napszámosait járatta le, nevezte munkakerülőknek és reakciósoknak.
Annak idején megírtam panaszomat a szervezet főtitkárának is, ám választ nem kaptam rá. Persze mindez nem tudott elfordítani engem a közélettől, s míg energiám engedte, sok-sok órámat, napomat áldoztam éveken át a társadalmi munkára, közösségünk szellemi gyarapodására. Főleg akkor, amikor ezért csak kevés elismerés, de annál több ostorcsapás és tiltás járt.
