Az iskolai beíratások közeledtével újra és újra előtérbe kerül ez a kérdés. Bevallom, számomra kiábrándító már a kérdésfelvetés is. Győzködni, magyarázni a döntés súlyát, tétjét, ami szinte a megmaradásunk záloga kis hazánkban. Érvelni egy olyan dolog mellett, ami a világ legtermészetesebb dolga kellene, hogy legyen mindenki számára: az anyanyelven való tanulás mellett.
Ez a gyermek természetes szükséglete, csak a kérdésben az illetékest – vagyis a gyereket – nem nagyon szokták megkérdezni. Arról, hol szeretné eltölteni kisgyermekkorát, gyermekkora javarészét.
Puszta jóakaratból, a lehető legjobbat kívánva neki, hogy felnőtt korában könnyebben érvényesüljön, legyen belőle valami, valaki… Ilyen és ehhez hasonló indokok miatt kerülnek gyakran színmagyar szülők gyerekei szlovák nyelvű oktatási intézménybe.
Azt, hogy mindenki a legjobbat akarja csemetéjének, nem vitatom. Az államnyelv ismeretének fontosságát is elismerem. Az is tény, hogy ezen a téren még van mit fejlődnie a magyar iskoláknak. De vannak nagyon ígéretes projektek, kezdeményezések a szlovák nyelv oktatásában.
Csak a saját nevemben tudok és akarok véleményt formálni. Gyermekeim boldogulását szem előtt tartva, elképzelhetetlen volt számomra, hogy ne magyar óvodába, később ne magyar iskolába járjanak. Három gyerek édesanyjaként és magyar pedagógusként is van némi tapasztalatom e téren. Két fiam és kislányom az iskolarendszer különböző szintjein tanulnak jelenleg is. Legkisebb lányom a helyi alapiskola 1. osztályát, középső fiam a középiskola 1. évfolyamát látogatja. Legnagyobb gyermekem a magyar gimnázium elvégzése után a pozsonyi Comenius Egyetemen tanul management szakon, és szintén elsőéves.
A magyar iskola azonban nem választás kérdése volt nálunk: egyszerűen így volt természetes. Nem győzködött bennünket senki, nem vitatkoztunk férjemmel, nem tanakodtunk az esetleges hátrányokon. Természetes volt, hogy azon a nyelven fognak először olvasni, írni, amelyre édesanyjuk tanította őket. Ez az anyanyelv definíciója a 2. osztályos magyar nyelvtankönyvben. Egyszerű megfogalmazás, a nyolcéves is megérti: Anyanyelv, az a nyelv, amelyet édesanyánktól tanultunk. Az a nyelv, amelyen a gyerek gondolkodik, érez, álmodik.
Minden mást megtanulhatnak később: az államnyelvet, az idegen nyelveket, amelyekre feltétlenül szükségük is lesz. De a mondókákat, meséket, verseket, dalokat, amelyeken cseperedtek, abban az adott életkorban kellett megismerniük. Így volt természetes.
Legidősebb fiam kedvence például Petőfi Arany Lacinak című verse volt, a Lacit az ő nevével helyettesítve. Fújta is kívülről, alig négyévesen. A kortárs költők versei is nagy szerepet kaptak világukban. Középső gyerekem Kovács Barbara verseit szerette hallgatni, majd előadni. A csacsi című volt a favoritja. Kicsi lányom altatója Tóth Elemér Mint a mesében című verse lett, amit közösen, amatőr módon meg is zenésítettünk. Zelk Zoltán három nyúlját mind a három gyermekem nagyon kedvelte. Na és persze Szabó Lőrinc gyerekversei. Ezeket én is az anyukámtól hallottam és tanultam, az ő kedvenc költője volt.
A mesevilág, amelyről még nem is szóltam, szintén magyarul ivódott beléjük.
Később következtek a modern ifjúsági regénysorozatok, amelyekért nem rajongtam annyira, de az olvasás automatizálásához, az olvasás megszerettetéséhez nagyban hozzájárultak. Közben lassan eljutottak A Pál utcai fiúktól egészen a Sorstalanságig. Ezt már az én kifejezett kérésemre olvasták el, ugyanis a témáját és mondanivalóját tekintve is olyan regény, amelyből tanulhatnak, tanulhatunk. S nemcsak az irodalmi Nobel-díj miatt ajánlatos elolvasni. A regény olvasása után a természetesen szó egész más jelentését érthettem meg.
Ezektől az élményektől, úgy érzem nem lett volna jogom megfosztani őket. Semmilyen ürüggyel. Természetesen, magyarul. Még bármi, bárki lehet gyerekeinkből. A gyökereikkel erősek. Sőt, ők már most is valakik. Magyarnak születtek. Szlovákiai magyarnak.
Anyanyelv. Nem véletlen, hogy a világ népeinek nagy részénél a nyelv fogalmát és jelentését az anyához kötik. A születés csodájához, az emberi test melegéhez, a szeretet mélységeihez, a hűséghez, a féltéshez, a befogadáshoz, a teremtéshez. Az anyanyelv öröklött vagyonunk, sejtjeinkbe szövődő tulajdonunk, az anyanyelv egyenlő vállalt önmagunkkal.
Dobos László
