Porlepte tréfás kincseink

Szülőfalujában, a gömöri Dobfeneken színvonalas műsoros délutánnal emlékeztek D. Kovács Józsefre, miközben bemutatták legújabb megjelent könyvét, A lólábú vőlegény című mesegyűjteményt.

Egy éve, hogy meghalt a felvidéki magyar újságírás egyik legmeghatározóbb képviselője, egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb személyisége, D. Kovács József. Örökre üres egy szék a pozsonyi újságírók asztaltársaságában – mondta Molnár Judit újságíró, mikor felidézte a szerkesztőségekben közösen megélt éveket. „Az a dolgunk, hogy ne felejtsük el, emlékezzünk, amikor csak tudunk, hogy emlegessük őt, hogy éljen bennünk” – tette hozzá Molnár Judit.

A szeretett kolléga hirtelen halála minden szakmabelit megrázott. A tisztességes gondolkodású, elkötelezett felvidéki magyar újságíró ötvenkét évesen hagyott itt bennünket, de lélekben tovább él, tanít, alkot, mesél. Mesébe illő volt az az összejövetel is, amelyet április 22-én rendeztek szülőfalujában.

Jakab Erika gyertyát gyújt barátja emlékére (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

Mindenkinek, aki ismerte és szerette, máig nehéz elhinnie, hogy nincs már köztünk. Bár valóban érezzük közelségét, de nem érkezik már az okos, megfontolt válasz a kérdésekre, elmarad az események tényszerű összegzése. „Már a füleki gimnáziumban úgy nevezték őt, hogy ő az az okos fiú, aki tud írni. Jóska mértékadó lett az életemben, ő tanított meg lapot szerkeszteni”- mondta Molnár Judit újságíró, aki szintén Duray Éva tanárnő osztályába járt Füleken, csak négy évvel később.

H. Duray Évának Jóska kedvenc diákja volt, így megtisztelte jelenlétével a megemlékezést is. A Felvidék.ma-nak elmondta, Jóska azon diákok közé tartozott, akit nem lehet elfelejteni, s az is örök emlék marad számára, amikor versben írta meg az első dolgozatát. A vers szeretete végigkísérte életében, a barátaival is versben kommunikált. Az óbásti Tóth Éva és a gömördétéri Jakab Erika ebből adott ízelítőt.

D. Kovács József nem járja már a falvainkat, hogy mikrofont tartson egy-egy riportalany elé, nem jelentkezik be, s nem szól nyugodt hangja a Pátria Rádióban, s a Felvidék.ma oldalán sem olvashatjuk már tudósításait. Nem kutatja már tovább történelmünket, helytörténetünket, s nem járhatja Gömör dimbes-dobos helyeit, melyeket annyira szeretett. Erről a fia, Kovács Balázs készített kisfilmet. Hangképes összeállításban felidézte édesapja életpályáját: gondolatait, hangját, szülőföldjéhez való kötődését.

Papp Sándor /balról/ is a közönség soraiban (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

A könyvhöz útravalót B. Kovács István írt, aki kifejti, hogy a könyvben bemutatott mesék tartalmilag változatosak, megformáltságukban eltérnek, s jelzik, még mindig van mód és lehetőség a gyűjtésre. A találkozón B. Kovács a rokoni szálakat fűzte fel, hiszen a dédapjuk az első közös ősük, másodunokatestvérek voltak. Egyazon Patko Kovács családnak a tagjai.

A családjuk kettészakadt, már csak búcsúkon, majd később temetéseken találkoztak. Mint elmondta, ő maga is gyűjtött Dobfeneken, de ritkán találkoztak, majd később Pozsonyban jelentett biztos pontot a számára. „A felelős értelmiségi beáll a sorba, hogy újságíróként vagy néprajzosként, egyre megy, a közösségünk iránt érzett felelősség mindkettőnket kötelezett. Megnyugvással állapíthatom meg, hogy mi mindig ugyanazon az oldalon álltunk, jó erre emlékezni” – mondta B. Kovács.

A szerző a meséket úgy írta le, ahogyan azt az adatközlőitől hallotta. A sávolyi Varga Sándor, a dobfeneki Kovács Mária, a panyidaróci Bodnár Vilmos, a fülekkovácsi Illés Béla, a rárósmúlyadi Vámos Terézia és a hidegkúti Mag Erzsébet és Gizella mesélt D. Kovács Józsefnek, amikor még a 90-es években vándorútra kelt, hogy megtöltse tarisznyáját anekdotákkal, mókás történetekkel.

A könyv keresztelője (Fotó: Pósa Homoly Erzsó)

A meséket Száraz Pál szerkesztette újra egybe. „A porlepte tréfás kincseink, melyek szülőföldünk jobb megismerését szolgálják, elvezetnek bennünket nagyapáink, dédapáink, a palóc ember hétköznapi életébe, azok mókáihoz, boszorkányokhoz, papok és cigányok tréfás eseteihez” – írja Száraz Pál, aki maga is palóc, Nagykérről származik. Ragaszkodott az első kiadás, az 1995-ben megjelent Gallértalan köpönyeg anyagához.

„Minden új könyv nagy öröm. Érdekes vállalkozás volt a könyvet megszerkeszteni. Ezek az igazi palóc mesék, amelyeket Dékovi a vándortarisznyájába begyűjtött. Minden jó palócnak ajánlom ezt a kis kötetet, hogy őrizzék a hagyományainkat, s adják át gyermekeiknek, úgy, ahogyan azt őseink mindig is tették” – mondta Száraz Pál.

D. Kovács József 1964. október 9-én látta meg a napvilágot Dobfeneken. A Pozsony melletti Magyarbélen élt, két fiúgyermeke van, Gergely és Balázs. Rózsaszirommal megkeresztelve ők bocsátották útjára az új kötetet, melynek megjelenését rajtuk kívül Jakab Erika támogatta, s az AB-ART kiadónál jelent meg.

A közönség soraiban D. Kovács József fiai, sógora és lánytestvére (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

Jóska az almágyi és ajnácskői alapiskola után a füleki gimnáziumban tanult, majd a pozsonyi Komensky Egyetemen újságírói diplomát szerzett. Az Új Ifjúság, az IFI, a Mai Lap szerkesztője volt, 2000-től dolgozott a Pátria Rádióban. Közben a Szabad Újság és halálának utolsó éveiben a Felvidék.ma külső munkatársa volt. 2016. április 20-án váratlanul hunyt el, hőn szeretett szülőfalujában helyezték örök nyugalomra. Az alig százötvenfős, általa híressé tett község 2016. július 30-án In memoriam Dobfenek díszpolgári címet adományozott számára.

Az ünnepélyes könyvbemutató háziasszonya Kati Erika, Dobfenek polgármestere volt. „Szerettük hallgatni a rádióban, tudósításaiban sokszor magunkra vagy a vidékre ismertünk. A falunknak megbecsülést és ismertséget adott, öregbítette szülőföldje hírnevét. Ragaszkodott a barátaihoz, hűséges volt az eszméihez, s makacsul hitt a közösségben, melyhez tartozott, s amelynek jobb sorsáért maga is dolgozott” – mondta Kati Erika.

A könyvben Csáky Pál így ír Dékovi haláláról: „Most is csak a döbbenetet érzem, és a lelkem elemi felháborodását egy újabb igazságtalannak érzett történés miatt. Mert nem úgy jó a mondat, hogy viszonylag fiatal volt, még élhetett volna. Úgy már igazabb, hogy jobban kellett volna vigyáznia magára. De hát a sors is lehetett volna hozzá – s hozzánk – kegyesebb.”