A somorjai Machala családot, apát, anyát és két gyermeket 1946-ban hurcolták el csehországi kényszermunkára. Most hetven év távlatából az akkor 8 éves Erzsébet emlékezik vissza a Bilovecben eltöltött két évre.
Molnárné Machala Erzsébet azért kereste meg szerkesztőségünket, mert a lánya olvasta a budapesti Kisebbségi Jogvédő Intézet felhívását portálunkon, hogy várják a Beneš-dekrétumok kárvallottjainak jelentkezését, foglalta össze Pogány Erzsébet a kapcsolat létrejöttét, majd így folytatta: „Telefonon hívott többször is Molnárné Machala Erzsébet, bizalommal, hiszen mindketten somorjaiak vagyunk, a családjaink ismerik egymást. Sajnos a budapesti intézet felhívása most csak azoknak szólt, akik Magyarországon élnek, és az egykori Csehszlovákiában földjük maradt. Mindenesetre biztattam, hogy írja le emlékeit a deportálás körülményeiről, annak ellenére, hogy a kárpótlásra semmi remény nincs. Erzsébet asszony, vagy ahogy Somorján mindenki ismeri, Putyi, egy szép kerek levélben leírta visszaemlékezéseit és eljuttatta hozzám. Ezután néhány hét múlva már személyesen találkoztunk, hármasban, kiegészülve a téma iránt érdeklődő publicistával, Neszméri Tündével, hogy a leírt történetet néhány pontban szóban kiegészítsük további részletekkel.”
Így született az alábbi riport Molnárné Machala Erzsébettel:
Egy kislány emlékei
Szüleim, Machala István és Bodó Erzsébet – tősgyökeres somorjaiak – még a világháború előtt házasodtak össze. Két gyermekük született, én 1938-ban, majd István, Öcsi 1946-ban. Édesanyám férjhezmenetele előtt Bonyhárdyéknál, egy zsidó családnál szolgált, akik Somorja legvégén laktak. Édesapám kitanult molnár volt. Apám a Gútori úton épített kis házat, abban laktunk, lovunk, jószágunk volt, tisztességesen megéltünk.
A kitelepítéskor nyolcéves voltam, 1946-ot írtunk. Egy téli napon pár idegen ember sétálgatott az utcánkban, a Gútori úton, és a házakat nézegették. Az utcában lakók nem is sejtették, miért nézegetik a házakat az idegenek. Másnap aztán megtudtuk. Ezek az emberek tót nemzetiségűek voltak, és ha valamelyiküknek megtetszett egy ház, abból ki kellett hurcolkodniuk az ott lakóknak. A mi házunk is megtetszett egy családnak, így minket is kitelepítettek. Egy délelőtt, emlékszem: nagyon hideg volt, megállt egy teherautó a házunk előtt, kiszállt belőle két gépfegyveres katona, bejöttek és utasítottak bennünket, hogy rakodjunk fel a teherautóra, visznek az állomásra, mert kitelepítenek Csehországba.
Magyarok vagyunk, azok is maradunk
Az édesanyám hallotta valahol, hogy ha az orvos ad igazolást, maradhatunk. Így elfutott az orvoshoz, és kérte, írjon igazolást, hiszen pólyás kisgyermeke van, ám az orvos 10 ezer koronát kért az igazolásért. Nekünk nem volt olyan sok pénzünk, szegények voltunk. Az orvos ezért azt ajánlotta, reszlovakizáljunk. Az édesanyám azt felelte neki, hogy mi magyarok vagyunk, és azok is maradunk. Így nem menekülhettünk meg, felpakoltak a teherautóra, és a cseh katonák vittek az állomásra.
Az édesanya, Machaláné Bodó Erzsébet fiatalon (fotó: Molnár Erzsébet archívuma)
A vonat a somorjai állomásról indult. Berakodtunk egy marhavagonba, abban utaztunk, az út egy hétig tartott, mivel nagyon sok helyen megálltunk. Több somorjai családot telepítettek ki ekkor, emlékszem például Mészárosékra, Kósáékra és Bugárékra is. Egy vagonba általában egy család került, mi legalábbis a holminkkal négyen egy vagonba kerültünk. Apám indulás előtt gyorsan leölte a disznót, hogy azt ne hagyjuk hátra, a teknőben vittük magunkkal, belestül, mert feldolgozni már nem volt időnk. A lovunkat és az apró állatokat itt kellett hagynunk.
Megfagyott a pelenka
A vagonban majdnem megfagytunk. Olyan hideg volt, hogy amikor az édesanyám a pólyás öcsém alól kivette a pisis pelenkát, az megfagyott.
Bilovecben kirakodtunk a vagonokból, innen teherautóval vittek Velké Albrechticébe, amolyan lágerfélébe, ahol fából készült barakkok voltak. Emlékszem, amikor leszálltunk a vonatról, illetve a teherautóról és az asszonyok meglátták a barakkokat, elfutottak a kiskocsikkal együtt, mert azt hitték, hogy elgázosító lágerbe hoztak minket, menekülni akartak, maguk sem tudták hova, csak el onnan. Amikor berakodtunk az egyik barakkba, hoztak nekünk enni. Máig emlékszem: bableves volt. Ott legalább lehetett fűteni és fürödni is. Végre melegben voltunk.
Erzsébet testvére, Machala István, Öcsi, egész életére tolószékbe kényszerült (fotó: A család archívuma)
A barakkokban emeletes ágyak voltak, azokon aludtunk. Másnap jöttek a gazdák és megnéztek minket. Anyám még viccelődött is, mert olyan bolondozós volt, hogy ez a gazda nagyon néz, engem fog megvenni. Úgy is lett. Jöttek értünk, a gazda letette az ezrest és vihetett is minket. Így kerültünk egy cseh paraszthoz, Zdeněk Řimanhoz, Albrechticébe.
Nem becsülték a magyarok munkáját
Volt az udvarban egy különálló kis épület, szoba, konyha és veranda, abban laktunk. Az édesapám gondozta a teheneket, és fejte is őket. Kitanult molnár volt, legénykorában a somorjai malomban dolgozott, Csehországban pedig teheneket kellett etetnie. Nagyon bántotta a kialakult helyzet, még a tehén fülébe is beleharapott mérgében. Nem az apámnak való munka volt.
A magyarok munkáját nem becsülték meg. Apámnak a tehenek ellátása mellett a földeken is kellett dolgoznia, és a fizetés mindössze annyi volt, hogy esténként két liter tejet kaptunk. Apám megfejte a tehenet és abból kaptunk két litert.
Erzsébet édesapja az egyik unokával (fotó: Molnár Erzsébet családi archívuma)
Az összes bevételünk annyi volt, amennyit édesanyám a varrásból elő tudott teremteni. Az anyám ugyanis tudott varrni, úgy keresett egy kis pénzt, hogy a faluban mindenkinek ő varrt, mivel nem volt a közelben varrónő.
A szökés gondolata nem merült fel bennünk. Emlékszem, amikor a konyhát kellett felmosnom, a szomszédasszony, Dostálné, egyszer elvette tőlem a rongyot, azt mondta, rossz nézni, hogy egy kislány mos föl. Közben birkóztam a cseh iskolával.
Somorján az első osztályt még magyarul kezdtem, aztán ott csehül folytattam. Az iskolában minden reggel kaptunk egy kanál fekete mézet, biztos hogy erősödjünk kicsit. Az osztályban nem volt rajtam kívül más magyar, pedig a közeli majorba, Bravanticébe telepítették ki a Bugár családot, és ott laktak Mészáros Magdáék is. De Albrechtice faluba csak minket telepítettek, így nem volt magyar osztálytársam. Időnként elgyalogoltunk a földeken keresztül a közelbe telepített családokhoz.
A németek helyére kerültünk
A szüleim valamennyire tudtak szlovákul, így megértették egymást a csehekkel. Ahova kitelepítettek, ott korábban németek laktak, a nagy házban. A kis házban is ott maradtak a németek bútorai, de édesanyám nem akarta azokat használni, így az apám felhordta a padlásra. Anyámnak nem kellett a más holmija. Amikor hazajöhettünk, a saját bútorainkat elhoztuk magunkkal, de semmi mást nem. A cseh gazda kitette Hitler képét a WC-be, azt gondolta, amikor apám megy reggel a dolgát végezni, szalutál majd neki, így akart viccelni.
Machala István, az édesapa (fotó: Molnár Erzsébet archívuma)
A felesége olyan volt, mintha szellemileg fogyatékos lett volna, azt leste folyton, mit csinál, mit főz, mit varr az édesanyám, nekik is akkora gyerekük volt, mint a mi Öcsink.
Az a német, akinek eredetileg a tulajdonában volt a ház, melyben laktunk, az ablak alatt volt elásva. Nem akart elmenni, ezért agyonlőtték. Az ő házukba költözött be a cseh, és a cselédházat adták át nekünk. A németeket ötkilós csomagokkal vitték el, legalábbis az ottani szomszédunk ezt mesélte, mert ő jóban volt a német családdal, akié a gazdaság volt.
Betegség a családban
A faluban gyermekbénulási járvány tört ki, és az öcsém is megbetegedett. Ekkor már másfél éves volt és tudott járni. A betegség után azonban soha többé nem állt lábra. Ostravára került kórházba, de nem tudtak segíteni rajta. Az édesanyám a hátán hordta Bilovicéből Studenkára a vasútállomásra, ahonnan vonattal utaztak Ostravára a kezelésekre.
Öcsi amikor még tudott járni. Emlékszem, selypítve kérdezte, el kell-e mosogatni a rékast (mosatlan edényt). Akkor azt beszélték, hogy a németek valamit a levegőbe fújtak, így terjesztették a betegséget. Az öcsém a szövődmények miatt maradt béna, mert a vagonban megfázott. Egész életében tolószékben élt, haláláig gondozásra szorult. Ha nem telepítenek ki bennünket, ez nem történik meg.
„1946-ban vittek el minket, és két évig voltunk kint”
Két év múlva, Beneš halála után térhettünk vissza, ha nem hal meg, talán sosem jöttünk volna haza. Az apámat meg akarták győzni, hogy maradjunk ott. Hát nem volt jó annak a gazdának? Volt szolgája, akinek még fizetnie sem kellett, csak az ezer koronát kellett kifizetnie egyszer, az az államé lett, mi nem láttunk belőle semmit. De úgy tudom, három somorjai család mégis maradt, ők idehaza szolgák voltak, a Gazda soron éltek korábban és semmijük nem volt. Ők maradtak.
Az édesanya az egyik unokával (fotó: Molnár Erzsébet archívuma)
Mi Bilovicén berakodtunk a vagonba, és hazaindultunk. Somorjára érve megtudtuk, nem mehetünk a házunkba, mert még ott lakik a Zaujec nevezetű tót család. Az egyik szomszédunk, a Gellei család felajánlott egy szobát, lakhattunk náluk egy darabig. Már nem emlékszem, mennyi ideig voltunk a szomszédoknál.
A ház visszaszerzése
Egyik nap az édesanyám meghallotta, hogy a Zaujec család kihurcolkodik, és egy másik szlovák családnak adják a házunkat. Így az édesanyám előző este a házunk elé tolta egy kocsin a kisebb bútordarabokat. Az édesapám nem segíthetett neki, mert becsukták volna. Már nem emlékszem pontosan miért, de a törvények nem engedték. Édesanyám azt mondta az új tót családnak, ha bevisznek egy bútordarabot, akkor ő is bevisz egyet, és nem mozdult a kapuból. Így sikerült végre visszakerülnünk a házunkba. Abból, amit otthon kellett hagynunk – a baromfi és a ló – már semmi nem maradt. Újra kellett kezdenünk az életünket. Semmink sem volt, csak a puszta házunk. Beírattak az iskolába, most már szlovákba, mert mire hazajöttünk, nem volt magyar iskola. Orechnek hívták az igazgatót. De a polgári iskolát már magyarul végeztem el.
Nekünk földjeink nem voltak, azt nem tudták elvenni, de elvették az életünket, amit éltünk, és az öcsém egészségét, ami a legfontosabb az ember életében. Nyomorék maradt egy életre.
Azért még egyszer szívesen elmennék erre a cseh vidékre körülnézni, hogy milyen emlékeket idézne fel a látvány, hogy néz ki most arrafelé a világ, kíváncsi vagyok.
