Legutóbb a Seuso kincseket bemutató kiállításnál várakozott olyan hosszú sor a parlamenti beléptetésre, mint tegnap a címben jelzett konferencia megnyitója előtt.
A Magyar Történelmi Társulat, az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága és a Veritas Történetkutató Intézet által szervezett rendezvényre vidékről is, határon túlról is érkeztek érdeklődök, s egyre-másra tűntek fel a közéletből ismert értelmiségiek. Mert „a 150 évvel ezelőtti esemény ma is borzolja a közvéleményt, nem maga a tény, hanem a következményei miatt” – mondta köszöntőjében Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke.
Röviden utalt arra, hogy a történelmi Magyarország sorsa nem 1867-ben a kiegyezéssel dőlt el, nem azok felelnek a következményekért, akik megkötötték, mert mindig a későbbi nemzedékek felelőssége, hogy mit tudnak kezdeni az elődök örökségével.
Ezt a gondolatot fejtette ki megnyitó beszédében Kövér László, az Országgyűlés elnöke, a rendezvény fővédnöke, hangsúlyozva, hogy a politikusnak nem a 150 éve tartó vitát kell eldöntenie, hanem megvizsgálni: mit tanulhatunk belőle. Mi az, amit hasznosíthatunk az előttünk álló időben a magyar, a közép-európai és az európai érdekek védelme során a kiegyezés pozitív és negatív tanulságaiból. Három szempontot emelt ki:
1. a szuverenitás megosztásának modelljét,
2. a társadalmi és kulturális modernizáció hatását a nemzeti identitásra,
3. a geopolitikai tényezők szerepét az államvezetésben, a politikai tervezésben.
Ezek a szempontok nemcsak a kiegyezéssel létrejövő Osztrák-Magyar Monarchia sorsát illetően bírtak jelentőséggel a 19-20. században, hanem hasonlóan fontosak lehetnek a 21 században az Európai Unió, benne a magyarok és Közép-Európa jövőjének alakítása tekintetében. A szuverenitás megosztásának köszönhetően megőrizhették a Habsburgok a Monarchia politikai súlyát Európában, a magyarok pedig ez által birtokolhatták Kárpát-medencei történelmi területeiket. Egy soknemzetiségű országban, mint amilyen a Monarchia volt egykor, vagy egy tagállamok alkotta soknemzetiségű szövetségben, mint jelenleg az Európai Unió, akkor van lehetőség a szuverenitás megosztása modelljének hosszú távú működésére, ha biztosítani tudja az egyes nemzetrészek nemcsak eltérő, de gyakran konfliktusos politikai, gazdasági, kulturális érdekeinek összehangolását, akár nehéz kompromisszumok árán is. Ellenkező esetben a nemzeti érdekek nem centripetális, hanem centrifugális erővé válnak, és szétfeszítik az egész politikai képződményt.
Politikusként úgy ítéli meg, hogy a kiegyezés a magyarság szempontjából nagyszerű gazdasági, kulturális teljesítményeivel együtt sem volt eredményes. Nem azért, mert a Monarchia szétesett, hanem mert a széteséskor a magyarság nem rendelkezett az önvédelem politikai és fizikai képességével. A következő években lesz a centenáriuma 1918-nak, 1919-nek, 1920-nak, azoknak az éveknek, amelyben maga a történelem mutatta meg ennek tragikus valóságát. Az I. világháborúban 600 ezer katona életével fizető magyarságnak még több mint 1 millió katonája tért haza a frontokról, 1919-ben mégsem volt ereje, hogy megakadályozza az állami főhatalmat mintegy ezer terroristával több, mint három hónapra magához ragadó bolsevik bűnbanda államcsínyét. Nem volt ereje, hogy az I. világháborút lezáró békeszerződés megkötésekor érdemben védeni tudja legitim érdekeit.
Történelmi tény, hogy a dualizmus évtizedei alatt a Monarchia többi nemzetisége által irigyelt magyarság a széteséskor a legerőtlenebbnek bizonyult. Ennek megválaszolása a történészek feladata. De tegyünk fel még egy-két kérdést: vajon nem játszott-e szerepet a soknemzetiségű Monarchia szétesésében a bécsi birodalmi központ multikulturális, de nemzetietlen bürokrata és gazdasági elitjének központosító dühe, érzéketlensége a nemzeti törekvések iránt? Mivel magyarázható, hogy
„a népek börtönének” nevezett Monarchia „szenvedő” népei a börtönből „kiszabadulva” jobb állapotban voltak, mint a magyar „börtönőr”?
A továbbiakban Kövér László utalt arra a páratlan gazdasági, kulturális fejlődésre, amely a kiegyezést követő évtizedekben ment végbe, de éppen az akkori modernizáció tanulságait levonva a mai politikusoknak segíteniük kell az Európai Uniót abban, hogy a mostani modernizáció ne felszámolja, hanem erősítse a nemzeti önazonosságokat, mert a kontinens civilizációs múltja miatt nem lehet európai teljesítmény nemzeti teljesítmény nélkül.
Végezetül arra a paradigmaváltásra mutatott rá, amely az 1814-15-ös Bécsi Kongresszuson kialakított Európának 1917-ben végét vetette egy külső erő megjelenése: az USA hadba lépése. Ennek a mintegy száz éves korszaknak a félidejében történt a kiegyezés. Az akkori osztrák és magyar elitnek nem az róható fel, hogy nem látták előre ezt a paradigmaváltást, hanem inkább az, hogy saját koruk geopolitikai viszonyait örökkévalónak hitték, és nem számoltak egy változás veszélyével. „Nekünk: magyar, közép-európai és európai politikusoknak ezt a hibát nem lenne szabad megismételnünk, s önök, a tudomány emberei ebben sokat segíthetnek.”
Kövér László házelnök nagy ívű, a történelem tanulságait levonó beszéde után a történészek előadásai következtek. Ifj. Bertényi Iván, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgató-helyettese a megosztó kompromisszum, az 1867-es kiegyezés megítélését elemezte. A 20. század három nagy személyiségének véleményét idézte: Szekfű Gyuláét, aki pozitívan ítélte meg a kiegyezést, Németh Lászlóét, aki szerint akkor veszett el a magyar a magyarban, és Bibó Istvánét, aki az egészet hazug rendszerként látta. De a negatív ítélet első és mindmáig legnagyobb hatású megfogalmazása: Kossuth Cassandra-levele, amelyben úgy fogalmazott, hogy
„Magyarország lesz a máglya, amelyen az osztrák sas megégettetik, égvén maga is.”
Ugyanakkor látta, hogy szövetségesekre van szükség Ausztriával szemben, így született a dunai konföderációval kapcsolatos terve, ami ifj. Bertényi Iván szerint elvben jó volt, de a nemzeti mozgalmak vezetői sem lelkesedtek érte nagyon, a magyarok sem, Podmaniczky Frigyes politikus, író azt mondta: „ha már nem állhat meg önmagában a magyar, inkább megyek nyugatra az osztrákokhoz, mint délre a rácokhoz.” Tény, hogy az Ausztriával való kiegyezés ára nem volt olyan nagy, mint amekkora a nemzetiségek kívánságainak teljesítése lett volna. A történész szerint egyébként a legnagyobb kompromisszumkészség Ferenc Józsefben volt, aki saját érzelmeit félre tudta tenni és kínosan ügyelt az egyezmény betű szerinti betartására. Ami pedig a történelmi Magyarország bukását illeti, azt nem a kiegyezés számlájára kell írnunk, hanem a nemzetközi erőviszonyok teljes megváltozására.
Nagy várakozás előzte meg Lothar Höbel, a bécsi egyetem professzorának előadását arról, hogyan látszott a Lajtán túlról a kiegyezés. Bizalmatlanság volt mindkét oldalon, az osztrák újságok rémtörténeteket írtak arról, hogy milyen szörnyű következményei lesznek. Ausztriából úgy látták, hogy a magyar megyerendszer, amely a Rákóczi szabadságharc után is megmaradt, lehetővé teszi, hogy a magyarok mindig tudjanak zsarolni az adókkal. Tény, hogy Ferenc József sok kompetenciát leadott a megyei önkormányzatoknak, de számára megmaradt a legfontosabb: a külügy és a hadügy. Hogy a nemzetiségi kérdés feszítette volna szét a Monarchiát? A bécsi történész szerint a 19. század végén ez nem volt olyan éles, és nem volt összehangolva. az önállóság iránti igény sem volt egyforma. Egymás mellett élt a víziók és a pragmatizmus világa. Mindenki két vasat tartott a tűzben, és ha 1918-ban a Monarchia győz, megmaradtak volna lojálisan a keretei között, de a bukás felszínre hozta az elszakadás különböző lehetőségeit.
Zeljko Holjevac horvát történésztől leginkább azt tudtuk meg, hogy a kiegyezés fogalmat kizárólag az 1867-es osztrák-magyar egyezményre használják, egyébként a horvát köznyelvben megegyezés, kiegyenlítődés a kompromisszum megfelelője. Ami egy évvel később, 1868-ban történt Magyarország és Horvátország között, az a horvát függetlenséget nem alapozta meg ugyan, de olyan különállást biztosított, amilyennel a többi nemzetiség nem rendelkezett.
A nemzetiségi kérdés volt Hermann Róbert előadásának témája, pontosabban csak egyetlen szempontból: hogyan gondolkoztak Magyarország és szomszédainak jövőjéről 1867 előtt a magyar emigráció vezető személyiségei. Teleki László az 1850-es években megállapította: Magyarország vagy hajlandó feladni a területi integritás elvét, vagy elvész. Kossuth ezzel nem értett egyet, ő a nemzetiségi kérdés megoldását úgy tervezte, hogy megmaradjon az ország területi integritása, de bizonyos autonómiát kapnának a nemzetiségek. Elképzelése időről-időre változott, terveket dolgozott ki különböző szövetségekről, amelyet a balkáni kis országokkal kellene kötni: román fejedelemségekkel, szerbekkel, horvátokkal, szlovénokkal. 1862-ben már önállónak ismerte volna el Horvátországot és Szlovéniát, de önálló szerb vajdaságot nem látott indokoltnak, Erdélyt pedig perszonálunióban képzelte el, azon belül a szász székek és a székely székek bizonyos autonómiájával. Államszövetségi koncepciójában a csehekre és a lengyelekre nem gondolt, arra viszont igen, hogy ez a szövetség nem lenne kényszer, ebből ki is lehetne lépni, elkerülendő egy olyan belháborút, mint amilyen akkor már az Egyesült Államokban zajlott. A föderációnak mindig másik tagországában lenne a fővárosa, lennének közös ügyek: kül-, had-, pénz-, közlekedés, kétkamarás parlament, arányos képviselet, a pénz is egységes és a közös nyelv – hogy senki ne legyen féltékeny a másikra – a francia lenne.
Miközben Kossuth a távolban szőtte terveit, 1867-ben Deák Ferenc tető alá hozta a kiegyezést, amelyet mindkét országban kritizáltak: a magyarok szerint túl sok mindenről mondott le a nemzet, az osztrákok szerint túl sok jogot biztosított a magyaroknak, s a döntésekben is túl nagy a magyar befolyás. A népben – ifj. Bertényi Iván szerint – a szabadságharc emléke és a Kossuth-mítosz sokkal nagyobb hatású volt, mint Deák Ferenc realizmusa, viszont a megkoronázott király iránti tisztelet is mindig erős volt, így aztán Kossuth és Ferenc József képe jól megfért az egyszerű emberek otthonának falán.
Az utókor pedig – ezt már mi tesszük hozzá – többnyire úgy gondol az 1867-ben kezdődő és az I. világháborúig tartó korszakra, mint a fejlődés és gyarapodás fél évszázadára.
