A pozsonyi Városi Kulturális Napok első rendezvényét hagyományosan október első vasárnapján tartják, ezen a napon emlékeznek a kitelepítésekről és átadják a Pozsonypüspöki Magyarságának Megmaradásáért – Csemadok-díjat is. Nem volt ez másként idén sem.
A Csemadok által szervezett idei megemlékezés annyiban rendhagyó volt, hogy a hetvenedik évfordulóra is emlékeztek. A rendezvény a pozsonypüspöki Szent Miklós plébániatemplomban vette kezdetét, Vadkerti József esperes plébános és Molnár Tamás atya által celebrált szentmisével, amelyen közreműködött a somorjai Híd vegyeskar.
Vadkerti József prédikációjában az értékekről és a megbocsájtásról beszélt. Kiemelte: a kitelepítettek talán már nincsenek köztünk, de leszármazottaik itt vannak. Az esperes feltette a kérdést: miért nem kapnak megfelelő teret ezek az események, legalább olyat, mint más hasonló történések. A holokausztról és a gulágról már tudjuk, hogy embertelen volt, ki is jelentjük, de miért nem térképezték még fel a német és a magyar nép sorsát?
Szentmise a megbékélés jegyében (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A szentmise után az emlékezők, a hazatérők és a vendéglátók megkoszorúzták az alapiskola kertjében lévő kopjafát, melyet a kitelepítettek emlékére állítottak. Jégh Izabella, a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányának elnöke bevezetőjében Wass Albertet idézte: „Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.” Érvényes ez azokra is, akik emlékezni tértek vissza. Megbocsájtanunk kell, de feledni nem szabad – hangsúlyozta Jégh Izabella, aki szerint a jövőt a jelenben csak a múlt megismerésével lehet megélni.
Őszinte bocsánatkérésre van szükség
A találkozón Szili Katalin miniszterelnöki megbízott visszajáró vendégként szólt az egybegyűltekhez. Visszaemlékezett a tíz évvel ezelőtti megemlékezésre, amikor némának kellett maradnia az emlékezőknek és akkor ő sem szólt a résztvevőkhöz, bár az Európai Unió tagja volt Magyarország és Szlovákia is, mégis szó nélkül emlékeztünk. Szili Katalin úgy véli, a magyarságot a huszadik században kétszer kiáltották ki bűnössé. A meghurcoltatásokért pedig senki nem kért bocsánatot. Amíg az őszinte bocsánatkérés nem történik meg, valójában nem lépünk be a huszonegyedik századba. A kitelepítettek emléknapja akár a szolidaritás napja is lehet, hiszen nagyon sok nemzet küzd Európában azért, hogy fennmaradjon. „Mi magunk is azt kérjük, hogy tiszteljék magyarságunkat, nyelvünket, kultúránkat és védjük meg közösen Európát” – mondta a miniszterelnöki megbízott beszédében.
Szili Katalin szerint a huszonegyedik századba akkor lépünk be, ha eljön a megbocsájtás ideje (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A koszorúzás alatt a Híd vegyeskar énekelt, majd a hősök szobránál is megemlékeztek a résztvevők. Ožvald Erzsébet, Pozsonypüspöki polgármestere beszédében kifejtette: a helyiek szívügye ez a találkozó, a hazalátogatók bizonyítják, hogy az évszázados gyökereket nem lehet olyan egyszerűen kitépni az emberek szívéből. Sokan nem érték meg ezt a kort, csak a nagyszülők és szülők visszaemlékezéseiből ismerik a történteket, de emlékezni kell, feledni nem szabad. A polgármester beszéde után a résztvevők elhelyezték a koszorúkat a hősök szobránál is.
Élni csak itt akarok
A rendezvény a kultúrházban folytatódott, ahol a Négy emberöltő egy órában című összeállítást láthatta a közönség. A Csanaky Eleonóra által összeállított és rendezett darabban négy generáció mutatta be azokat az eseményeket, amelyek a második világháború óta eltelt időben történtek Pozsonypüspökin, de más településeken is. Annak ellenére voltak kitelepítések Pozsonypüspökiről, hogy 1938-ban nem csatolták azt vissza Magyarországhoz, tehát árulással nem vádolhatták a helyieket.
Négy emberöltő történetét négy generáció játszotta el a színpadon (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A darab elején történelmi tények hangzanak el: 1944-ben születtek meg az első jogfosztó intézkedések, amelyek a németeket és a magyarokat sújtották. 1945. április 5-én pedig napvilágot látott a Beneš-dekrétumok névvel elhíresült törvénykönyv, amely megfosztja a magyarokat és a németeket az állampolgárságuktól. A faluban sokan fehérlaposok lettek és kénytelenek voltak örökre elhagyni szülőföldjüket, de nagyon sok családot Csehországba deportáltak kényszermunkára.
Magyar szeretnék maradni
Amikor visszatérhettek a püspökiek, elkezdték megszervezni a magyar életet, Csemadokot alapítottak, esztrád és színjátszó csoportot, énekkart. Együtt örültek, majd búsultak az 1956-os magyarországi események miatt. Mint ahogy együtt szórakoztak, ha lehetett. „Magyar szeretnék maradni, és most mást nem akarok! (…) Élni csak itt akarok!” – hangzik el a darabban. Így van ez a mai napig, hiszen 2017-ig mutatták be az eseményeket. Az ünnepi műsor alatt a kitelepítettek és korosztályuk a korábbi emlékeket felidézve, a fiatalabbak pedig szüleikre, nagyszüleikre emlékezve gyakran törülgették könnyeiket.
Szabó Zoltán kapta az idei Pozsonypüspöki Magyarságának Megmaradásáért – Csemadok-díjat (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A színdarabot követően a Csemadok Pozsonypüspöki Alapszervezetének elnöke, Nagy Elza méltatta Szabó Zoltán tevékenységét, aki az idén megkapta a Pozsonypüspöki Magyarságának Megmaradásáért – Csemadok-díjat. Véletlen egybeesés, hogy a kitüntetettet, mint pici gyermeket, szintén deportálták. Nagy Elza azt is kiemelte: sajnálatos módon a szlovák állam tíz évvel ezelőtt a jogfosztó törvényeket, a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségét megerősítő határozattal együtt újra szentesítette. A Szabó család a csehországi kényszermunkából segítséggel tért vissza szülőföldjére, és Szabó Zoltán fiatal korától tagja volt a Csemadoknak, részt vett annak munkájában és a Csemadok mellett működő csoportok tevékenységében is. A képviselőként és más szervezetek munkájában is a magyarság javáért dolgozott. A díjazottról az is elhangzott, unokái is magyar iskolát látogattak. A szervezők a rendezvény végén Szili Katalinnak is köszönetet mondtak egy emléklappal.
