Huszonöt éve üzemel a bősi vízerőmű. Ezt megéljenezni kivonult a szlovák kormány is egy kihelyezett ülés erejéig az erőmű épületébe. Így aztán a hivatalból jelen lévő Sólymos László környezetvédelmi miniszter is fültől-fülig mosollyal lengethette a zászlót a pompás ünnepi alkalomból. Hiszen, mint mondta, ez az építmény bizony hasznos minden szlovák állampolgár számára.
Az ünnepi hangulatot amúgy sem illik elrontani holmi avítt aggályokkal, az elmúlt évtizedek homályba veszejtett politikai és nemzetközi jogi csatározásaival, hogy a környezeti kérdéseket már ne is említsük, hiszen egy környezetvédelmi miniszternek ugyan mi dolga lenne ezzel.
A bősi vízerőmű valóban több, mint egy épület-szörnyeteg a Dunán. Minden betonkockája egy-egy szimbólum. Jelképe az észszerű gazdasági-energetikai megfontolásokon kívüli szinte minden másnak. Politikai hitvallásnak, kisebbségpolitikának, az úgynevezett csehszlovák állam és eszme esszenciájának, és tekintve a reakciókat és következményeket: egy kicsit a körülötte élő magyar közösség lelkiállapotának, immunrendszerének is. Az akkor még vízlépcsőként megálmodott terv ugyanis sokkal inkább volt politikai, mint energetikai beruházás.
És ami ebben a leginkább megdöbbentő: mindezt több mint harminc esztendővel ezelőtt kristálytisztán, látnoki módon vezette le egy írásában Duray Miklós. 1987-et írunk, ezt fontos kiemelni, a szerző akkor már két „vendégségen” is túl volt a csehszlovák büntetésvégrehajtásnál politikai-közéleti ténykedései miatt. Amit a vízlépcső kapcsán akkor megfogalmazott – különösen annak a politikai, valamint a magyar kisebbségre vonatkozó vonulatai – ma is figyelemre, megfontolásra méltóak.
A vízi szörny egyik fele felépült. És beépült: környezetbe, lélekbe, mindennapokba. Ha úgy tetszik, asszimilálódott. Mint annyi minden(ki) más… (szd)
***
Duray Miklós: A bős-nagymarosi vízlépcső nem energetikai, hanem politikai beruházás
Pozsony, 1987. március 26.
A bősi (vagy ahogyan a szlovákok nevezik: gabčíkovói) és a nagymarosi vízerőmű az elmúlt évtized egyik legtöbbet vitatott kérdése a magyar nyilvánosság köreiben. Az erőműrendszer leghatározottabb ellenzői a magyarországi környezetvédők. A tiltakozások eddigi sikertelensége azonban arra utal, hogy a vízlépcső megépítése nem gazdasági, sem energetikai kérdés, hanem egy annak álcázott, több politikai célkitűzést tartalmazó csomag.
Talán nem is meglepő, ha ezt az építkezést nem nevezem energetikai beruházásnak. Hiszen minden újságolvasó tudhatja, hogy a bősi turbinák összteljesítménye alig éri el a 700 MW-ot, és ezt is csak tavasz végén, nyár elején, a vízhozami csúcsidőben. Az időszakosan üzemelő erőmű összességében évente kevesebb áramot fog termelni, mint mondjuk egy régi típusú szovjet atomerőmű, a Voronyezs 1. Ez a teljesítmény nem indokolja, hogy csehszlovák oldalon kb. 40 milliárd koronát, magyar oldalon közel 100 milliárd forintot pocsékoljanak el az erőművek megépítésére, valamint a velük kapcsolatos beruházásokra. Kivágjanak a folyó mindkét partján csaknem 5000-5000 ha erdőt, és lefoglaljanak közel akkora területű szántóföldet. Tönkretegyék Közép-Európa legnagyobb természetes ivóvíztározóját, elpusztítsák Szlovákia legjobb kukoricatermő vidékét, miközben Csehszlovákia kukorica behozatalra szorul. Ezzel a felsorolással csupán a töredékét mondtam el az erőmű ellen szóló érveknek, ám ezek is elégségesek lehetnének, hogy visszariasszanak minden tisztességes gazdasági szakembert egy ilyen építkezéstől.
Amikor 1977-ben Csehszlovákia Kormánya és Magyarország Kormánya megkötötte a vízlépcső építéséről szóló szerződést, a gazdasági kényszerek kedveztek egy ilyen irracionális terv elfogadásának. Az első olajrobbanás után égetővé vált az a régóta nyilvánvaló helyzet, hogy a két országnak kicsi az energiatartaléka. Ebben az időben kezdte fenyegetni a munkanélküliség a nagy építőipari vállalatokat. Mivel sem az energiagazdálkodásban, sem az iparban nem határozták el a struktúraváltást, a vízi erőmű óriási méreteinél fogva alkalmasnak látszott fedezni az elavult gazdasági rendszer több hibáját. Az erőmű energetikai blokkja hatalmas gödrének átmeneti temetőjéből az építkezés befejeztével azonban újult erővel és megsokszorozva fognak feltámadni a gazdasági gondok. Az extenzív módszer csak ideiglenes megoldást jelent. Csak ez a szűklátókörűség mégis kevésnek látszik a szörnyű építkezés okainak megmagyarázására.
A valódi okokat másutt kell keresnünk. A gyökerek a sztálini természetalakító elképzelésekig, sőt még mélyebbre nyúlnak le. Ilyen hajlandóság létezett Csehszlovákiában már az ország megalakulásának idején is. Nem csupán az ország határainak a meghirdetett etnikai elvvel ellenkező stratégiai szempontú meghúzására gondolok. A csehszlovák politikusok az első világháborút lezáró béketárgyalásokon azért követelték a mai Magyarország dunántúli területének a Balatonig terjedő sávját, hogy korridorral kössék össze a két új szláv államot, Csehszlovákiát és Jugoszláviát (akkor még Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot). Ezen a folyosón egyúttal hajózható csatornát is építettek volna a Dinári-Alpok átfúrásával az Adriától Pozsonyig. A terv egy változata annak idején el is készült dr. Pík pozsonyi tervező irodájában.
Ehhez hasonlatos őrült terv azonban most is létezik. Ez egy 1500 tonna vízkiszorítású, uszályokkal hajózható csatorna építését irányozza elő a Duna és a Keleti-tenger között a Morva, az Elba és az Odera összekötésével. Ezt a tervet – melynek csíráját már a negyvenmilliós „csehszlovák” nemzetről álmodó cipőgyáros Bat’a is élesztgette – azonban csak a bősi erőmű és a dunakiliti víztározó valamint a wolfsthali vízlépcső megépülése után lehetne megvalósítani. Az említett vízi út ugyanis vízszegény területen vezetne, és csak akkor lenne használható, ha a dunai tározóból látnák el vízzel, szivattyúrendszer segítségével. Továbbá a dunakiliti tározón épülne fel a csehszlovák politikusok több mint félévszázados álma, a Pozsony alatti nagy folyami teherkikötő.
Mind a vízi út, mind a kikötő terve egybeesik a szovjet gazdaságpolitikai stratégiával is. Ezek a létesítmények a jelenlegi hatalmi viszonyok mellett a Szovjetunió dunai flottájának a monopolhelyzetét biztosítanák, és a szovjet érdekek szempontjából módosítaná, azaz csökkentené a Duna-Majna-Rajna csatorna gazdasági jelentőségét. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik az 1984-85-ben zajlott vita a hainburgi vízi erőmű építése körül. Csehszlovákia – mint ismeretes – ellenezte ezt az építkezést, főleg ökológiai okokra hivatkozva, holott Hainburgnál korántsem lett volna olyan nagy a természetbe való beavatkozás, mint a bős-nagymarosi vízlépcső esetében. Ugyanekkor Csehszlovákia a wolfsthali vízi erőmű építését szorgalmazta. Ez utóbbi nélkül ugyanis az említett Duna-keleti-tengeri csatorna szintén nem építhető meg, mert a Morva folyó torkolata és alsó folyása nem válna hajózhatóvá. A sajtóból azonban nyilvánvaló lett az is, hogy a csehszlovák kormány és szaktanácsadói tisztában vannak a Csallóköz területén épülő vízerőmű környezetet romboló hatásával is, amelyről azonban tilos volt írni a csehszlovák sajtóban. Ez a magatartás – enyhén szólva – a csehszlovák vezetés cinizmusáról árulkodik.
A bős-nagymarosi vízlépcsőhöz további érdekek is kötődnek. Például a Vág alsó folyásának hajózhatóvá tétele. Ha felépül a nagymarosi lépcsőfok, akkor eggyel kevesebb duzzasztóművet kell építeni a Vágon. Az építkezéshez szlovák beruházási érdekek is kapcsolódnak. Csehszlovákiában az anyagi javak redisztribúciója két szinten történik. A szövetségi kormány költségvetése, valamint Cseh-Morvaország és Szlovákia költségvetése elkülönül egymástól. A nagy beruházásokat, a főútvonalak, autópályák, energetikai létesítmények stb. építését a szövetségi kormány finanszírozza. Így a bős-nagymarosi építkezés kapcsán a szlovák kormány kb. 40 milliárd koronát húz ki a közös kasszából anélkül, hogy ez megterhelné a szlovák költségvetést. Ezt az összeget főleg a cseh-morva országrészben termelik meg.
A gazdasági és a gazdaságpolitikai szempontok közül tehát a vízlépcső energiatermelése a legelhanyagolhatóbb. Pedig éppen ez az a szempont, amely miatt a beruházás közös csehszlovák-magyar vállalkozásként valósul meg. A többi tényező ugyanis csupán csehszlovák vagy szovjet érdek.
A bősi erőművel kapcsolatos egy nemzetközi jogi kérdés is. A Duna új mederbe való terelése miatt a hajózási vonal is más helyre kerül. A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés 1947-ben a Duna hajózási középvonalán állapította meg a Csehszlovákia és Magyarország közötti államhatárt. Az erőmű üzembe helyezésével azonban ez a határvonal már nem fog egybeesni a békeszerződés által megállapított képzelt vonallal. Ez a tény rést üt a második világháború után kialakult status quo-n. A változás, attól függetlenül, hogy a két ország hogyan egyezett meg a vízlépcső építésében, területfoglalási precedenst jelent, még akkor is, ha valójában nem foglaltak el egymástól egy négyzetméternyi területet sem. Ebben az esetben ugyanis Csehszlovákia elfoglalta Magyarország felségterületének egy részét, mert a Duna jobb partját is áthelyezte a saját területére.
A két állam közötti határvonal azonban nem csupán területi státus kérdése, hanem érzékeny etnikai probléma is.
Csehszlovákia területén Szlovákia déli határának teljes hosszában az 1980-as népszámlálás szerint 560 000 magyar él, de a becslések háromnegyed millió magyarral számolnak. A csehszlovákiai magyar kisebbségeknek mintegy fele éppen a bős-nagymarosi vízlépcső, valamint a Vág alsó folyásán épülő duzzasztók által veszélyeztetett területen él. Tehát a vízi erőművekből származó nehézségek és az ezt követő fizikai és lélektani hatások kizárólag a magyar lakosságot sújtják a Duna mindkét oldalán. A csehszlovákiai oldalon hatvan színtiszta magyar települést. A környezetet érő általános károsodáson kívül ugyanis a mezőgazdasági termelést befolyásoló következmények, túlnőve a nemzetgazdasági határon, százezrek mindennapi életét fogják megváltoztatni. Ehhez tudni kell azt is, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbségnek már alig van hazatudata. Ezt a szülőföldhöz való ragaszkodás helyettesíti. A szülőföld azonban a vízi erőművek hatására pusztulni fog.
Ha azon tűnődöm, mi az indítéka a csehszlovák vezetésnek az erőmű megépítésére, hajlamos vagyok azt hinni, hogy a szerves gondolkodás számára elfogadhatatlan gazdasági okok mellett nagy súllyal esik latba a gigantikus építmények káros és romboló hatása a magyar kisebbségre.
A magyar kisebbség gazdaságilag aktív részének 35%-a dolgozik a mezőgazdaságban és az egész magyar kisebbségnek kb. 80-85%-a él közvetve vagy közvetlenül a mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelemből. A Duna mente ezen szakaszának szlovákiai részén (Csallóköz, Dél Mátyusföld), ahol a csehszlovákiai magyar kisebbségnek mintegy fele él, alig van más munkaalkalom a mezőgazdaságon kívül. A kormány gátolja itt az ipari kultúra fejlődését. Az ipari tevékenységben rejlő polgárosodási (civilizációs) lehetőség ugyanis a legnagyobb mozgósító erő az autochton magyar lakosság elvándorlására és a szlovákságba való asszimilálódására. A politikai hatalom ezt a folyamatot tudatosan erősíti, sorozatban zárja be a magyar iskolákat és nem enged nyitni modern szakképzést nyújtó magyar iskolákat.
Erre a sorsa jut a mezőgazdasági szakképzés is. Ez annál égetőbb kérdés, hogy a Duna-mentének a bősi vízi erőmű miatt megváltozó természeti adottsága alapvetően megváltoztatja majd a mezőgazdasági termelés feltételeit. Új mezőgazdasági technológiák bevezetésére kerül sor, totális mezőgazdasági kultúraváltásra. Ez komoly szakmai felkészülést igényel. Feltételezhetően ebben az esetben is az fog bekövetkezni, ami az eddigi iparosítás alkalmával történt. Az 1945-48-as üldöztetések korszaka, valamint ezt követően a magyar kisebbség teljes elszegényedése és az ezzel kiváltott tömeges elvándorlása az 1950-es években az anyagilag preferált és iparosodó szlovák illetve cseh vidékekre, megbontotta a magyar kisebbség szerves társadalmi és települési szerkezetét. Ez a hullám akkor a Csallóközt kevésbé sújtotta, mint a magyar etnikum többi területét. Amikor elvándorolt a megélhetést nem találó munkaerőtömeg az 1960-as évek elején az elvándorlás által érintett területekre ipart kezdtek telepíteni, de zömmel nem a helyi megmaradt munkaerő bázisra, hanem a szlovák vidékekről toborzott munkaerőre alapozták azt. A magyar vidékekre települő szlovák lakosságnak a területet birtokba vevő, uralkodó nemzeti öntudattal párosuló dinamizmusa ékként feszült a magyar etnikumba.
A vízi erőmű hatására megváltozó természeti feltételek ezúttal törvényszerűen kifogják váltani az elvándorlást a magyar etnikum legkompaktabbnak maradt területéről, a Csallóközből, mert csökkenni fog a vidék gazdasági megtartó ereje. De más magyar vidékre nem vándorolhatnak, mert ott nincs munkaalkalom. Ezt a folyamatot az is fogja serkenteni, hogy a helyi lakosság kiegészítő jövedelme a háztáji gazdaságból ered, melynek egy részét gyümölcsösök és szőlőskertek alkotják. Ezek a vízi erőmű megépítése után zömmel kiszáradnak, mert az öntözőberendezések rendkívül drágák és az üzemeltetésük költséges. Hasonlóan drága a más háztáji kultúrára való áttérés is.
Az eredmény – mely a vízi erőmű építésének egyik járulékos célja is – a magyarok település szerkezetének teljes szétzilálása lesz, hogy majd egy feltételezhetően központilag irányított terv szerint rendezzék újjá a terület etnikai képét. Ez folyik az 1922-ben elrendelt első csehszlovák földreform óta. Az érzékletesség kedvéért csupán egy közeli példát említek. Az 1960-as évek végén készült el Pozsony távlati fejlesztési terve. A titkos elvi indoklás szerint – melyet a Szlovák Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetében dolgoztak ki — a város lakosságát 2000-ig egymilliós lélekszámra kellene duzzasztani, hogy gazdasági és társadalmi szívóereje Komáromig hasson, és ezzel szétrombolja a magyar kisebbség társadalmi szerkezetét, valamint asszimilálja Csallóköz magyarságát. Azóta – igaz – kiderült, hogy egymilliós Pozsonyt harminc év alatt nem lehet felépíteni, de más módszert lehet találni az óhajtott cél elérésére. Erre céloztak például a vízlépcsővel kapcsolatos kormányközi megállapodás után a szlovákiai Technické novinyban megjelent tanulmányban, miszerint a bősi szakasz felépítése lehetővé teszi, hogy a felvíz-csatorna mentén új rekreációs központok épüljenek ki, amelyek Pozsonyból könnyen elérhetők.
Ma még valóban nem lehet pontosan előre látni, hogy milyen hatással lesz a környező vidékre és az életfeltételekre a vízi erőmű. Hiszen ilyen nagyméretű beavatkozást a természetbe – a tudomány jelenlegi állása szerint – nem lehet modellkísérlettel előzetesen vizsgálni. A szakemberek azonban előre jeleztek néhány elkerülhetetlen hatást. Ez főleg a talajvíz rendszerre vonatkozik. De a tapasztalatok is mutatják, hogy téves koncepció síkságon vízerőművet építeni, mert a környék vagy elszikesedik vagy kiszárad. A bizonytalanságot azonban az is fokozza, hogy Szlovákiában az eddigi, nagyobb földmunkával járó építkezések számtalan, nehezen helyrehozható hibával jártak. Ezt tapasztalatból mondom, mert geológus vagyok. Általában ott van a legtöbb gond, ahol a szakemberek helyett a politikusok döntenek, illetve gazdasági és szakmai szempontok helyett politikai szempontok alapján döntenek. Így határozták el a bős-nagymarosi vízlépcső építését is.
Végül fel kell tenni a kérdést, hogy Csehszlovákiában miért nem alakult ki erőműellenes mozgalom, hiszen nyilvánvaló, hogy az építmény felbecsülhetetlen és helyrehozhatatlan kárt okoz. Amikor a Vágon épült a liptószentmáriai vízduzzasztó (Liptovská Mara), szlovák nemzeti mozgalom indult az ottani fatemplom megmentésére. A Csallóközben nem csak természetpusztító és templomromboló károk keletkeznek. Legalább három, tisztán magyar község élete teljesen meg fog bénulni, és sok százezer ember élete és sorsa meg fog változni. Igaz, ezek az emberek „csak magyarok”. És miért nem tiltakoznak legalább ők? Erre egyszerű válaszolni. Csehszlovákia lakosságának legkiszolgáltatottabb és legmegfélemlítettebb tömege a magyar kisebbség. Az ország létrehozása – 1918 – óta a csehszlovák állam potenciális ellenségének számít, és minden kormányzat a felszámolására törekszik. Az ebből származó félelmi komplexus a kisebbség vérébe ivódott. Baját tetézi, hogy a mai Csehszlovákiában tilos érdekvédelmi szervezetet alakítania. Egyedül a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága szánta el magát erre, de ez nem hivatalos társadalmi aktivitás. Emiatt engem már kétszer bebörtönöztek.
Még egy kérdés tolakszik a számra. A szlovákok túlnyomó többsége római katolikus és ezek nagy része hívőnek tartja magát. Hogyan egyeztethető össze a hitükkel és a lelkiismeretükkel, hogy évtizedek óta némán szemlélik vagy aktívan támogatják politikai elitjük magyarellenességét? A magyarellenes indulatok Szlovákiában már oda fajultak, hogy a minap (1987. március 9-én hajnalban) Pozsonyban magyarellenes gyújtogatások és rombolások voltak.
Napjainkban Szlovákiában a szlovákok között széles körben terjed a bősi vízi erőművel kapcsolatos mondás: „Ha le akarjuk rombolni a szlovákiai magyarok utolsó bástyáját, Csallóközt, fel kell építenünk a vízi erőművet.”
Persze lehet, hogy a hatalom így manipulálja a szlovák közvéleményt, de a magyar kisebbség számára ez mindegy, mert a szenvedő alany így is, úgy is ő.
Megvédheti még ezek után valami a csehszlovákiai magyar kisebbséget? Részben talán a politikusok nemzetközi társadalmának a közös felelősségérzete nyújthat segítséget, amely abban nyilvánulhat meg, hogy létrehívják a nemzeti kisebbségek nemzetközi kollektív érdekvédelmi és jogvédelmi intézményét. Ebbe az irányba az EBESZ bécsi utókonferenciája is tehetne lépéseket.
