Bevallom, nem igazán tudtam, mi vár majd rám azon az előadáson, amelyet a pozsonyi Astorka színház évek óta megrendezésre kerülő színházfesztiváljának keretében tekinthettem meg, bár a főszereplő személye azért adott némi garanciát a művészi élményre. Ám a monodrámákban mindig nagyobb a veszélye annak, hogy az előadás egy idő után leül, a néző megunja az egyetlen szereplő hangját, kifejezőeszközeit, és a darab unalmassá válik.
Nos, a Bodó Viktor rendezésében színpadra került Egy őrült naplója című darabban ez a veszély egy pillanatig sem fenyegetett. Pergő, élvezetes, azt is mondhatnánk: őrült játékot láthatott a néző, aki eljött megnézni Keresztes Tamás Popriscsinét az Astorkába.
A történet főszereplője a kishivatalnoki létbe beszorított, valószínűleg már eleve labilis valóságérzékkel rendelkező Axentyij Ivanovics Popriscsin címzetes fogalmazó tipikus gogoli figura, aki a szemünk láttára merül el fokozatosan saját belső kis világában. Mígnem az először csak kissé szórakozottnak tűnő csinovnyik beleőrül ebbe a bezártságba, az örökös élményszegény körforgásba, létének kilátástalanságába, miközben csak mondja és mondja reménytelen szerelmének történetét, mígnem elméjében teljesen össze nem keveredik a valóság és az elképzelt világ, amikor már spanyol királynak képzeli magát, aki végül az inkvizítorok karmaiban – vagyis tulajdonképpen a bolondokházában – köt ki.
(Fotó: Kútszéli Stílus)
Bár az előadás fő jellemzője a humor, Gogol 1834-ben játszódó történetének ma is aktuális alapkérdése, hogy mi vagyunk-e őrültek, vagy a világ őrült meg körülöttünk, amibe szép lassan mi, magunk is beleőrülünk, kiválóan érzékelhető a darab kifejlete során.
A darabról azóta több színikritikát is elolvastam, kivétel nélkül mind pozitív hangvételű volt és szinte mindent elmondtak, ami erről a darabról elmondható. B Kiss Csaba a 7ora7.hu portálon megjelent színikritikájában például a következőket írja Keresztes alakítása kapcsán: „Az idősebb nemzedékek Gogol őrültjét Darvas Ivánnal azonosították, aki nagy sikerrel, félezer előadáson keresztül alakította a színpadon Popriscsint. Nem lennénk meglepődve, ha a mai húszasoknak, harmincasoknak már Keresztes Tamás jutna eszébe erről a figuráról: ritkán látható, hogy egy színészt ennyire megtaláljon egy szerep.” Valóban, Keresztes Tamás a darab első percétől az utolsóig igazi Popriscsin – bár egy kicsit modernebb kivitelben. Minden egyes megnyilvánulásának, mozdulatának, gesztusának, szemmozgásának mondanivalója és célja van, amely mögött precíz munka áll. Egyetlen színpadról való kinézése kacajra fakasztja vagy éppenséggel elnémítja a közönséget.
Pál Zsófia a szinkazhatas.kulton.hu portálon minderről úgy fogalmazott: „ez a fajta őrületprezentálás azért válik a végletekig hitelessé, mert színészileg – és emberként egyaránt – teljes megnyílás történik a színművész részéről; emberivé és nem szánandóvá teszi az eszét vesztő hivatalnokot, a történet pedig egyszerre válik meghatóvá és megrázóvá”.
Popriscsin lázadása a kiúttalanság következménye, amibe a végén bele is őrül. A főhős „emberi és társadalmi korlátait az őrület groteszk formában feszegeti, a tébolyult logika néhol rémisztően normálisnak tűnik” – írja Kónya Rita Veronika az euronews.com portálon.
(Fotó: Art7.hu)
Figyelemreméltó atmoszférát teremt a darabban állandóan feltűnő looper is, ez az érdekes szerkezet, amely tulajdonképpen egy digitális hangfelvevő, mely képes a hangokat felvenni, tárolni és azonnal visszajátszani, akár több perces részeket is, s nemcsak egyet, hanem többet is. A looper a darabban tökéletesen érzékelteti a főhős megőrülésének pillanatát is, amikor Popriscsin megtudván, hogy szíve hölgye egy gárdatiszthez megy feleségül, azt kiabálja, akár ő is lehetne nemes, kegyelmes úr vagy hadsereg-parancsnok is. A looper több szólamban, mind nagyobb hangerővel és egyre összefüggéstelenebbül adja vissza Popriscsin szavait, ezzel a hangi káosszal is utalva a főhős elméjében uralkodó zavarra.
De nemcsak Popriscsin őrült a darabban, őrült minden színészi kellék is. A díszlet is, az az egérlyuknyi lakás, amelyben minden torz vagy ferde, semmi sem szabályos, sem az asztal, sem a szék, amelynek ülőkéje helyén egy óriási lyuk tátong. Mintha csak valamennyi berendezés lakója elmeállapotát tükrözné. És Keresztes kiválóan játszik ezzel a díszlettel, amelyről azt is tudni kell, hogy saját maga tervezte.
(Fotó: jegy.hu)
A darab mindent összevetve zseniális, a hatása meg rendkívül szuggesztív. Még másnap, harmadnap is jártomban-keltemben eszembe jut egy-egy részlet, felvillan egy-egy-kép, például amint Keresztes bugyuta mosollyal az arcán búcsút int a nézőtérről egy idő előtt távozó nézőnek… Vagy a spanyol király elferdített villákból font koronája, amely olyan, akár Jézus töviskoszorúja. A darab láttán felmerülő megválaszolatlan kérdésekről nem is beszélve, amelyek majd két évszázaddal Gogol kora után, még mindig annyira időszerűek: mit eredményez a ránk kényszerített kisember-lét, a korlátok közé zárt élet, a ki vagyok én? örök kérdésének kutatása, s hogy van-e mindebből a kilátástalanságból kiút.
Aki teheti, mindenképpen nézze meg a darabot, mert amellett, hogy rendkívül szórakoztató, s jókat nevethetünk Popriscsinen, Keresztes-Popriscsin rácsodálkozása erre a világra, amelytől ő maga egyre inkább eltávolodik, mélyen befészkeli magát a fejünkbe, s komoly kérdések megválaszolására késztet bennünket.
(dé, Felvidék.ma)
