Amint az idei, november 10-i Magyar Állandó Értekezleten Orbán Viktor miniszterelnöktől is hallhattuk, a magyar kormány immár tízszer akkora forrást különít el a határon túli magyar ügyre, mint 2010-ben tette. Ezzel – arányaiban – Magyarország elérte azt a szintet, amelyet a két világháború között fordított erre a célra – jelentette ki az egyébként felvidéki Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának 1998 és 2002 közötti elnöke, ma Martonvásár polgármestere, akivel a Magyar Állandó Értekezleten is találkoztunk, de most Gecse Géza új könyvének a december 12-i bemutatóján, a kötetre reflektálva összegezte tapasztalatait.
A Nemzetpolitika – szorítóban. Aspektus – határok nélkül 2002-2017 című kötet szerzője, Gecse Géza Budapesten, a Mammut Bevásárlóközpont Anima Könyvesboltjában bevezetőjében elmondta, hogy december 4-én, a Püski Könyvesházban nyitó-rendezvényt tartottak. A kötethez kapcsolódó témakörök mentén – ennek megfelelően – az elkövetkező hetekben dedikálással egybekötött könyvbemutatókat tartanak, amelyekkel igyekeznek az abban érintett témákat közelebb hozni a publikumhoz.
Az eredetileg vállalt tíz helyett, összesen húsz vitaestet – ezért egy-egy fénykép kíséretében – hangban is hozzáférhetővé tettek a YouTube-on. Részben azért, hogy senkiben ne maradjon hiányérzet, részben pedig azért, hogy bizonyítsák: miért érdemes a könyvet megvásárolni. Annak ugyanis húsz százaléka úgynevezett „keretbe helyező történet”, ami nemcsak az előzményeket, hanem – amikor szükséges – a téma utóéletét is megjeleníti és ez – a vitaestek legérdekesebb hozzászólásainak szerkesztett változatával együtt – az egész kötet mintegy ötöde.
A Püski Könyvesházban az erdélyi politika összmagyar politikát befolyásoló szerepéről volt szó, kapcsolódva Borbély Imre friss könyvéhez, aki az év elején hunyt el. Borbély Imre a Gecse-könyvben a 2000-es évek elején az ún. külhoni magyar állampolgárság koncepciójának a kidolgozásával kapcsolatban jelenik meg. Szabó Tibor viszont a Határon Túli Magyarok Hivatalának – megalakulása óta az 1990-es évek legelejétől kezdve az akkor létrehozott kormányhivatal – főosztályvezetője volt, majd 1998 és 2002 között az elnöke, tehát a külhoni magyar támogatáspolitikára nemcsak rálátása van, hanem abban jelentős gyakorlatot is szerzett. Ráadásul az új kötet egyik „kegyetlen” vitaestjének az inspirálója volt, hiszen Szabó Tibor a kettős állampolgárságról szóló, 2004. december 5-i népszavazást követően, 2005 január elején írta a Magyar Nemzetbe azt az egész oldalas cikket, ami az ötletet adta, hogy akkor – más szakemberekkel együtt – vitaestet rendezzenek a témából – jelentette ki a kötet szerzője, a vitaest moderátora és a kötet mostani szerkesztője, Gecse Géza.
Szabó Tibor elmondta, hogy az említett kötet előzménye a három év (1999-2002) húsz vitaestjét tartalmazó Állam és nemzet a rendszerváltás után című könyv, amely azonban felöleli az 1991 és a 2002 közötti időszakot is, ugyanis a nemzetpolitika témakörében fogant rádiós interjúk és riportok is szerepelnek benne. Gecse Géza hozzátette, hogy a mostani könyvet azért indította az előző könyvben szereplő utolsó vitaest hallgatói hozzászólásainak közreadásával, mivel 2002-ben nagy port kavart és Kövér László mondatai mai szemmel is nemcsak informatívak, hanem szórakoztatóak is.
A kötet szerzője azt is megjegyezte, hogy rendkívül szerencsésnek mondhatja magát, hogy a rendszerváltás-változás körüli és utáni időszakot a Magyar Rádióban élte át, mivel így az 1992-ben induló Határok nélkül című műsornak nemcsak riportere, szerkesztője, hanem műsorvezetője is lehetett. Ha akkor éppen nincs ott, akkor nincs ez a kötet sem. Annak ellenére, hogy a határon túli magyar ügy ma már nem annyira idegen a magyarországi magyar társadalom számára, mint akár tíz éve is volt, sokan ma sem értik igazán, miért fontos ez a téma.
Szabó Tibor elmondta, hogy az elmúlt huszonöt évet ő szereti egyben kezelni, hiszen kormányhivatalnokként ő 1991 őszén került a Határon Túli Magyarok Hivatalába, amelynek a felvidéki főosztálya után megkapta a kárpátaljait is. Az Állam és rendszerváltás után című kötet pedig pont 1991 őszén indul egy Habsburg Ottó-interjúval, de utána szinte azonnal azzal folytatódik, hogy az ukrán-magyar alapszerződés helyénvaló, jó, avagy hasznos volt-e? Gecse Géza a témát tanító Diószegi István professzort, majd a szerződést megalkotó Jeszenszky Gézát is megszólította. Ő – Szabó Tibor – pedig úgy csöppent a történetbe, hogy azt a feladatot kapta, menjen Kárpátaljára és ott a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségét – Fodó Sándor elnökkel az élen – győzze meg arról, hogy ez az alapszerződés jó, miközben vele egy időben ugyanott Zacsek Gyula MDF-es képviselő ennek az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni a KMKSZ-t. Ha valaki szakértő szemmel kezd Gecse Géza két könyvének böngészésébe – miként ő is – jegyezte meg Szabó Tibor – nagy élvezettel fogja végigolvasni.
Ami a felvidéki magyar politikát illeti, szerinte az 1994 januárjában a komáromi nagygyűlésen jutott el a maga csúcsára, amikor az ott közreadott autonómia-koncepcióval az összes puskaport „betöltötte a rendszerbe”.
Az erdélyi magyar politika esetében ugyanezt elmondhatjuk az 1992 októberi kolozsvári autonómia-nyilatkozatról, Kárpátalján pedig még ennél is korábban, már 1991-ben még sikeres szavazást is tartottak az autonómiáról.
Fel lehet tenni a kérdést: hol tartunk autonómia-ügyben a Kárpát-medencében? – vetette közbe Szabó Tibor, majd kijelentette, hogy az Ukrajnához tartozó Kárpátalján ma ott tartunk, hogy az is kérdéses, az általános iskola felső tagozatán egyáltalán lesz-e módja az ott élő magyaroknak anyanyelvükön tanulni a tantárgyaikat?
A HTMH volt elnöke szerint óriási ellentmondás, hogy ezt az autonómiát a határon túli magyar szervezetek egészen addig szorgalmazták, amíg kormányra nem kerültek. Vagyis amint döntéshozói pozícióból járhattak volna el, mindjárt a koalíciós tárgyalások legelején kijelentették, hogy az autonómia kiharcolásáról egyelőre szó sem lehet. Huszonöt év után tehát részben ez a magyarázat arra, hogy miért nincs autonómia a Kárpát-medence magyarlakta területein. Részben – hangsúlyozta Szabó Tibor –, hiszen az elsődleges ok, hogy a többségi nemzet nem kíván autonómiát biztosítani az ott élő magyaroknak. Vagyis amikor a kisebbségi magyar pártok alkupozícióba kerültek, sőt, a magyar kormány is olyan helyzetbe került, hogy tudott volna lépni az autonómia érdekében, akkor vajon mindenki mindent megtett az ügy érdekében? – hallhattuk a Határon Túli Magyarok Hivatalának egykori elnökétől.
Talán egyetlen életképes ellenpéldánk van – jegyezte meg Szabó Tibor – a Magyar Nemzeti Tanács esete a Délvidéken! Ráadásul ott ezt akkor sikerült megteremteni, amikor a szerbek szembesültek egy, a trianonihoz hasonló mértékű területvesztéssel. Vagyis vannak kérdések, amelyek a kötetben szerepelnek, de továbbra is megválaszolatlanok és Gecse Gézát ezért Szabó Tibor arra próbálná ösztönözni, hogy gyűjtse össze a lehetséges válaszokat egy harmadik kötetbe!
Ami a határon túli magyar ügyre fordított anyagi forrásokat illeti, valóban elképzelhető, hogy összességében három milliárd forintnyi volt az 1990-es évek elején. Miként azt Szegeden az egyetemen tartott előadásaiban Szabó Tibor el szokta mondani – hallhattuk a Határon Túli Magyarok Hivatalának egykori elnökétől – a két világháború között a magyar költségvetés 4-5 ezrelékét fordították a határon túli magyar ügy támogatására. Amikor ő a Határon Túli Magyarok Hivatalának az éléről 2002-ben távozott, erre a célra 12 milliárd forintot fordított a magyar költségvetés, ami arányaiban tizedannyi, mint amennyit a két világháború közötti időszakban erre a célra folyósítottak. Ő 2005-ben megjelent januári cikkében csupán azt írta meg, hogy a budapesti kormány a rendszerváltás után arányaiban legfeljebb tíz százalékát költötte határon túli magyar ügyre és hatékony támogatáspolitikáról akkor beszélhetnénk, ha ezt az összeget a tízszeresére emelnénk, vagyis legalább fél százalék lenne, ami egyébként a Tabajdi Csaba által korábban javasolt 1%-nak csak a fele – hallhattuk Szabó Tibortól.
Akkor ez pontosan az az összeg, amelyet Orbán Viktor a novemberi Magyar Állandó Értekezleten említett – tette fel a kérdést Gecse Géza – hiszen a magyar miniszterelnök kijelentette, hogy az elmúlt évben a magyar kormány éppen a tízszeresét költötte a határon túli magyar ügyre, mint 2010-ben? Ez pontosan így van – válaszolta Szabó Tibor – persze fontos az is, hogy ezeket a forrásokat milyen hatékonysággal tudjuk felhasználni.
Szabó Vilmos, a Medgyessy-kormány határon túli ügyekért felelős egykori államtitkára, aki Németh Zsolttal 2004 tavaszán egy másik „kegyetlen” vitaest résztvevője volt, hozzászólt a hallottakhoz. Ő ma úgy látja, hogy a magyar politikai elitben minden vita ellenére volt, ha nem is konszenzus, de legalább egy hallgatólagos megállapodás. A kötetből is kiderül – mutatott rá –, hogy volt, amit kormányváltástól függetlenül minden vezetés egyformán képviselt, még ha nem is ugyanabban a formában, mint az előző, de 2004 volt az az esztendő, amikor ez a gyakorlat megtört és utána a magyar belpolitikai élet összes háborúskodása rávetült nemcsak a határon túli magyar nemzetpolitikára, hanem a szereplőire is. Szerencsére az oktatási-nevelési támogatás megmaradt, ami mellett ő a magyar vállalkozói középréteg támogatását tartotta rendkívül fontosnak a határon túli magyar közösségek megerősítése szempontjából – fogalmazott Szabó Vilmos, aki ma szintén a határon túli magyar ügyektől távol tevékenykedik.
Szabó Tibor felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy az állampolgársági törvény ugyan ad olyan jogosítványokat, amilyenek a státustörvényben nem voltak, viszont 2002-t követően az új kormány pont a magyar nemzetiséghez kapcsolódó jogosultságokat nyirbálta meg és ezek változatlanul segítenék a határon túli magyarokat identitásuk megőrzésében, de ezek most hiányoznak. Ebbe az irányba lenne érdemes lépéseket tenni! – jegyezte meg Szabó Tibor. A rendezvény dedikálással kezdődött és azzal is ért véget.
