Az ünnepet általában izgatott készülődés, várakozás előzi meg. Vannak azonban fájó élethelyzetek, amikor nagyon nehéz karácsonyi hangulatba kerülni. Ilyenkor az ember mindent elkövet, hogy ne észlelje az ünnep közeledtét, mert nem akar tudomást szerezni róla, nem képes részt venni, feloldódni benne. Szenteste, amikor lemegy a nap, s az ünnepi előkészületek után minden elcsendesedik és sorra gyúlnak a karácsonyi fények az ablakok mögött, olyankor válik csak igazán elviselhetetlenné a magány, fájdalmassá a gyász, a kilátástalanság, mások örömét tudva megsokszorozódik a szomorúság, a fájdalom.
Bizonyára mindannyiunk környezetében vannak, akiknek valamilyen oknál fogva fájdalmasnak ígérkezik ez az ünnep. De karácsonykor az emberek többsége csigaházából kibújva ajándékoz, odafigyel a szeretteire, s ebből a figyelmességből juthat másoknak is. Mert az ünnep arról szól, hogy adni örömtelibb, mint kapni. S a fájó élethelyzetben levőknek sokat segíthet az odafigyelés, a szeretet, a törődés, ami vigasztal, hiszen amikor már nincs honnan erőt merítenünk, amikor teljesen kimerülve azt hinnénk, hogy innen már nincs tovább, akkor jön valaki, hogy rámutasson arra, nincs igazunk. Talán még azt is megmutatja, hogy merre van a tovább, aminél értékesebbet senki sem adhat.
“Létezik egy megfoghatatlan ajándék, amely többet ér, mint bármi, amit a kezünbe foghatunk. Ezt nevezem önmagunk odaajándékozásának, vagy jelenlétünk ajándékának”‒ írja Gary Chapman, s biztosra vehetjük, hogy egy magányos, vagy a gyász fájdalmát átélő embernek nem is adhatnánk értékesebbet, mint lényünkből egy darabkát, ami jelzi, hogy tiszteljük őt, hogy fontos nekünk, hogy átérezzük a helyzetét és mellette állunk. Számára a legszebb ajándék a jó szó, a bátorítás, a mosoly, a hit, és az önzetlen, tiszta szeretet.
Ezért ha van ilyen ismerősünk, gondoljunk rá, higgyük el, hogy bekopogni hozzá egy kis süteménnyel, kedves aprósággal, netán meghívni az ünnepi asztalunkhoz igazán nem jelent ilyenkor gondot, és ez az őszinte, baráti gesztus csodákat tehet. Egy történetem van erről, ha megengedik, elmondom. Egyik rokonomról szól, akivel, annak ellenére, hogy egy városban éltünk, nem tartottunk szorosabb kapcsolatot. Amikor idős korára elvesztette élete párját, meghívtam hozzánk karácsonyra, s ő örömmel el is fogadta a meghívást. Szép órákat töltöttünk együtt, mindenki jól érezte magát. Ez épp egy éve történt, idén sajnos már nem lehet velünk, időközben elhunyt. Azóta is, valahányszor eszembe jut, mindig felidéződik bennem az együtt töltött ünnep és nagyon örülök neki, hogy az utolsó karácsonyát velünk töltötte.
Olvastam valahol egy idézetet Neale Donald Walsch tollából, mely nagyon megfogott: „Tedd egész életedet ajándékká. Soha ne feledd, te magad vagy az ajándék. Légy ajándéka mindenkinek, aki az életedbe lép, és akinek az életébe te belépsz. Óvakodj attól, hogy bárkinek az életébe lépj, ha nem lehetsz ajándéka is egyben.“ Milyen egyszerűen hangzik és mégis rendkívül nehéz megvalósítani, néhány egészen kivételes embernek sikerül csak. De mi többiek, a kevésbé szerencsések, azért törekedhetünk rá, legalább megpróbálhatjuk, hiszen néha nekünk is sikerülhet. Például most, a szeretet ünnepén, mely nem attól lesz örömteli, hogy egy porszem sem maradt a szekrény tetején, sem attól, hogy az asztal roskadozik a finomságoktól, a fa alatt pedig halomban áll az ajándék, nem attól lesz tökéletes, hogy minden tökéletes, hanem attól, hogy együtt vagyunk azokkal, akik fontosak számunkra.
Boldog karácsonyt mindenkinek!
