Úgy látszik, nem kellene a szlovák portálok régiós híreket közlő rovataiban kalandoznom, hiszen a múlt héten olvasott felháborító cikk és megírt reakcióm után, most is belebotlottam egy elég érdekes cikkbe, mely az Apponyi család által épített két, késő reneszánsz várkastély közül a nagyobbikban található híres, 26 ezer kötetes Apponyi-könyvtárról ír, melyet egyébként Apponyi Antal alapított 1774-ben Bécsben, de 1855-ben ide költöztették át.
Nem az a baj a cikkel, hogy az egyébként gyönyörű és egyedi könyvtárról ír ‒ bár ezeket az információkat konkrétan nem találjuk meg benne ‒, hanem elsősorban az, hogy az Apponyi család nevét Aponinak írja, és használja az egész cikkben, azaz a szlovák kiejtés szerinti helyesírással. Sokan reméltük, hogy a Séčenik, Košutok, Baťánik korszaka lejárt, de ezek szerint, ha le is járt – bár ebben nem vagyok biztos –, eljött helyette az Aponik ideje.
Az újságíró hölgy azzal kezdi cikkét, hogy aki meglátja az említett könyvtárat, egyből a Roxfortban érezheti magát, hiszen elforgatható lépcsők, korhű bútorok és régi könyvek fogadják a látogatót. Persze az Apponyi családról egy szó sem esik, de azt azért megállapítja a szerző, hogy ez a legnagyobb nemesi könyvtár Szlovákiában.
Mert nem akármilyen családról beszélünk ám. A nagyapponyi Apponyi család eredetét a Péc nemzetségre vezeti vissza. A 16. századtól kezdődően Nyitra vármegye egyik legjelentősebb nemesi családja volt. A család első ismert őse a csejtei várnagy, Vörös Tamás (1317-1349), aki Győr vármegyéből költözött ide és Appony várára királyi adományt kapott. Vörös Tamás 1344-ben és 1346-ban követ volt Avignonban, a pápai udvarnál, s az ő fia, Miklós viselte elsőként az Apponyi nevet.
S hogy ne menjünk messzire a történelemben, Apponyi Albert neve talán mond valamit a kedves olvasónak. Ő mit gondolna arról, hogy így írják le családja ősi nevét? Vagy, hogy a szlovák állam abban az időben kisajátított éberhardi birtokát és hogy a Malinovora átkeresztelt település weboldalán Apponyi Albert apját, Apponyi Györgyöt Juraj Apponyiként (itt legalább helyes vezetéknévvel) emlegetik.
Nem lehet elégszer leírni, hogy ‒ bár nehezen ‒, de elfogadjuk (mi mást is tehetnénk), hogy ezek a könyvek ma a Szlovák Nemzeti Könyvtár tulajdonában vannak, de azért az teljességgel elfogadhatatlan, hogy a szlovákok többsége máig nem hajlandó nevén nevezni a dolgokat. Ami a szlovákoké, azt hagyjuk meg a szlovákoknak, ami a miénk, azt pedig ők hagyják meg nekünk! S akkor talán elindulunk azon az úton, mely a kölcsönös megértéshez vezethet(ne)…
