Szinte hetente temetjük szűkebb és tágabb családunk tagjait, ismerőseinket, barátainkat, miközben lehetetlen feldolgozni a kortól független, szinte minden hétre jutó halálhíreket.
Pogány Erzsikéről tudtuk, hogy beteg, talán negyedik éve vívta küzdelmét a kórral, melyről sokáig tudomást sem akart venni. Hittük, hogy győzni fog, ő még a halált is legyőzi: élni akarásával, munkabírásával, kitartásával, hitével, önmagáért, népéért, mindannyiunkért.
Úgy érzem, el kell mondanom személyes tapasztalataimat, melyek hozzá, a személyéhez kapcsolódnak. A kilencvenes évek elején, az EPM alakulásakor találkoztunk. Megvallom, kevés ilyen „pergős“ nőt ismertem szűk baráti körömben, kivéve a csemadokos volt főnöknőmet, Őszi Irmát. Ő más korban élt, és más módszerekkel, de égette magát ő is a közösség javára.
Az ilyen típusú emberek nem mindig váltanak ki pozitív benyomást a környezetükben lévőkben, főleg, ha mint főnökkel kerül velük kapcsolatba az ember. Magával ragadott töretlen munkabírása, gondolkodása, következetessége, szavának hitele, s hihetetlenül erős akarata.
S mindahhoz, hogy célkitűzéseinek, munkájának eredménye is legyen, olykor bizony keménynek kellett lennie, mert ő felvállalta az olykor lehetetlent is a felvidéki magyarság érdekében. Nem volt képmutató, nem volt rafináltan tapintatos, s akadtak, akik ezt nem tűrték.
Példakép lett, mert harcot vívni, megnyerni, célt érni csak kemény, következetes munkával lehet. Mindez, valamint nemzeti, politikiai hovatartozásunk sok szép közös, olykor harcos élménnyel kovácsolt bennünket barátokká.
A budapesti évei – Rákóczi Szövetség, Magyarok Világszövetsége – nemcsak kapcsolatokat, de sok-sok tapasztalatot, segítséget és közös szervezést is jelentettek számomra, melyek mind óriási értéket képviseltek (Tavaszi Hadjárat, Görgei-szobor Szőgyénben).
Mindezek betetőzése volt a 2001-ben általa alig három hónap alatt megnyitott felvidéki SZAKC irodák hálózata, melyek véleményem szerint Pogány Erzsébet nélkül nem kezdhették volna meg működésüket. A Csemadok soraiban viselt járási tisztségem mellett koromnál fogva talán én lettem a legidősebb munkatársa 2001 tavaszán Érsekújvárban, majd Párkányban, mert megbízott bennem, s én igyekeztem a bizalmával nem visszaélni. Pár hónap alatt megkezdték működésüket az irodák a gyönyörűen felújított magyar házakban, vagy iskolákban, ahová csak beengedték az irodákat.
A párkányi Csemadok-ház nélküle működésképtelen lenne, de egy hónap alatt az érsekújvári székházat is felújíttatta, s így könnyítette a Magyar Igazolványok ügyintézését.
Mindazt, amit a kilencvenes évektől kezdve felépített, a SZAKC hálózatot, majd a Felvidek.ma portált és számtalan egyéb, a személyéhez kapcsolódó eredményt, csak ő érhette el.
Mindig és minden jóakaratú emberen segíteni akart. Maximalista volt, s ennek sokan nem tudtak megfelelni. Viszont akiben megbízott, azt bárhol, bármilyen módon igyekezett segíteni.
Erzsike, köszönet mindazért, amit értünk, mindannyiunkért, a felvidéki magyarság jelenéért és jövőjéért tettél.
Emléked örökre megmarad!
