Előbb-utóbb még visszasírjuk a Szovjetuniót. Meg a villannyal táplált szögesdrótot a határon. Kiszámítható életünk volt akkor. Tudtuk, ki a jófiú és ki a rosszfiú. Ki tudtuk számítani, mennyit keresünk még a nyugdíjazásig. Meg aztán elég jól megtanultunk olvasni a sorok között.
Tudtuk, hogy amit keletről mondanak nekünk, az vagy hazugság, vagy egyáltalán nem jó nekünk, ami pedig nyugatról jött, arról is tisztában voltunk, hogy nem minden arany, ami fénylik – de épp azért lényegében megbízhatóak voltak a hírek.
Most? Amit például Szíriáról állítanak, azt már nyilván a közvetlen részvevők sem tudják megítélni, mi igaz abból, mi nem, ki a jó, ki a rossz, s ki mit akar (a hatalmon, befolyáson kívül, mert azt mindenki akarja). De rendben: kicsi a világ, ám Szíria mégis elég távol van, ami ott történik, közvetlenül nem érint, hacsak nem a migránsokról van szó (bár azok hozzánk egyelőre nem nagyon jönnek), úgyhogy Szíria aránylag hidegen hagy. Csakhogy ma már arról sem tudunk egyértelműen tájékozódni, ami itt történik közvetlen házunk táján, meg a tőszomszédságban. A valószínű képet nagyon nehezen, különböző forrásokból, amolyan kirakós játékként tudjuk csak (jótállás nélkül) összeállítani. Mert manapság mindenki hazudik. Lehet, hogy elhiszi, amit mond, de akkor is a java hazugság, tudatos féligazság: következetes agymosás. Bizonyára olyan is van, aki nem hazudik, az igazságot mondja. A maga igazát. De vajon az a valóság?
Kell példa? Azt mondta egy magyar filozófus(!), hogy a Fidesz kétharmados győzelme nem arról szól, hogy a választók támogatták, hanem arról, hogy félnek. Ez tényleg egy filozófushoz illő logika. Ugyanakkor Brüsszelben azt állítják ismételten, hogy Magyarországon nincsen sajtószabadság, miközben maga egy ellenzéki orgánum állapítja meg, hogy az ellenzéki források a legnépszerűbbek, legolvasottabbak, legnézettebbek. Judith Sargentini fantáziadús jelentése eléggé távol áll a realitástól, inkább a megkeseredett ellenzék sirámára hasonlít arra, amely a kétharmados vereséget győzelemnek becézi, mondván, hogy ő a többség. Matekból jeles annak, aki ezt kiderítette. Az ilyen kormányellenes szónoklatok is fényesen bizonyítják, hogy Magyarországon mennyire nincs szólásszabadság és demokrácia.
Hasonló hangnemben szólnak a szlovákiai lapok is. Orbán diktátorságra törekszik, azért nyerte meg a választásokat kétharmados többséggel. Ráadásul olyan ügyesen, hogy még választási csalást sem lehet rábizonyítani. Azért kell állítani, hogy a magyar választó nem volt kellően informálva, ezért választotta a Fideszt (az egyik forrás kerekperec ki is mondta, hogy a választók hülyék – bizonyítandó, mennyire tisztelik a választást mint demokratikus eszközt).
Vagyis logikus, ami ebből következik: Magyarországot meg kéne leckéztetni, diktátor főnökét pedig (Orbán Viktort, ha valaki nem tudná) lehetőleg gályarabságra ítélni. Az is demokratikus volt, amikor Brüsszelben a vádbeszédet Magyarország ellen elmondták, s a magyar kormányt csak másodszorra engedték oda. Mi köze a magyar kormánynak ahhoz, ha rendreutasítják, nemde, tessék szót fogadni, nem megjelenni, netán még védekezni is. Amikor aztán tárgyaltak erről, a magyar külügyminisztert rendreutasították, amiért azt találta mondani a jelentésről, hogy tele van hazugsággal. Vajon hogyan kell nevezni azt, ha tudatosan nem mondanak igazat?
Az is érthetetlen sokak számára, hogy Magyarország „beavatkozik” a szomszéd államokban élő magyar kisebbség ügyeinek intézésébe: támogatja például a magyar kisebbségek iskoláit, nyaraltatja a magyar gyerekeket (még jó, hogy nem rasszizmusról beszélnek ezzel összefüggésben), petícióval bombázza Brüsszelt a külföldi kisebbségek ügyében, ahelyett, hogy inkább felhagyna az ilyetén beteges nacionalizmussal, és így tovább. Szóval egy másik állam polgáraival törődik ahelyett, hogy a saját polgárainak biztosítaná a brüsszeli demokráciát és sajtószabadságot.
Ha mindezt végiggondolja az ember, előbb-utóbb fölmerül a kérdés, mi a csoda baja van Európának a magyarokkal? A migránsok miatt? Ejnye! Ami vád Magyarországot éri, az sajnos minden magyart érint, hiába tagadnánk. Magyarországon a szlovákiai lapok szerint (is) alig történik valami pozitív. A kisebbség mindig kiszolgáltatottabb, ezért ha ilyen „rossz” Magyarországgal azonosulunk, mi is rosszak vagyunk. Vannak itt-ott fölvillanó reményfények – de ki tudná megmondani, mennyire megbízhatóak ezek? A történelem óvatosságra int. Mert volt tatárjárás, török hódoltság, ötvenhat – ugyan mikor segített Európa a magyaroknak? Vagy a Tanácsköztársaság: azelőtt nagyra voltak vele, most már ugyanazért lekommunistázzák és lefasisztázzák a magyarokat, sejtetve, hogy ez a helyzet máig tart. Így megvan az ok arra, hogy lekezelően foglalkozzanak a magyarokkal. Mintha holmi alja népségről volna szó, amely maga végzi a dúlásokat, s ezáltal fenyegeti Európát.
Itt, Szlovákiában pedig a köztársaságot, annak integritását. Aki Orbánnal bármiben szimpatizál, az nem is lehet demokrata, hiszen „az” ott önkényes diktátor, aki eltörölte a szólásszabadságot, és egyéb baja is van. Rendkívül veszélyesek lehetünk mi, magyarok, hogy állandóan vészt sejtenek bennünk: mintha rossz lelkiismeretük szólalna meg. Ne feledjük, mi itt hivatalosan még mindig háborús bűnösök vagyunk, de az persze nem xenofóbia, dehogy. És nem rasszizmus és sovinizmus sem, hanem a jogrend alapja, miként azt Beneš elvtárs meghatározni méltóztatott.
Mindig kellett egy pofozó bábu, akire rá lehet fogni minden bajt, akin bosszút lehet állni minden önhibáért – na de miért mindig a magyarok kapják ezt a szerepet? „Kiválasztott“ nép volnánk?
Sokkal inkább villámhárító, Európa kiválasztott rossza.
