Már a címlap, Papp Rita munkája telitalálat – egy söröskupak, rajta sarló és kalapács (első ránézésre horogkeresztnek néztem), s a söröskupak alján a felirat: nem nyert. Juhász Tibor Salgó blues című kötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Scolar Kiadónál, és a napokban Füleken is bemutatták az UDVart Fesztiválon.
n_v_ll_k – ez lenne a műfaji meghatározása a salgótarjáni születésű, de Debrecenben tanult Juhász Tibor „mélyszegénységi bizonyítványának”, amely 14 n_v_ll_-ban mutatja be az egykori Kismoszkva jelen idejét. S ha már Debrecen és mélyszegénységi irodalom, akkor a magyar irodalomban az ügynökmúlttal megvert Tar Sándor, aki Ferdinandy György szerint a közelmúlt legérzékenyebb írója (volt) vagy a szintén debreceni Borbély Szilárd (szintén volt), aki szintén ugyanazt a réteget vonta be a magyar irodalomba, amely ma inkább csak a felső tízezer sikertörténeteit tűzi napirendre giccsestül-rózsaszínestül. Nincstelenek, ágrólszakadtak világa ez, egykor szebb napokat látott, mára az állam által is teljesen elfeledett vidéken.
Kismoszkva – ahogy Salgótarjánt, úgy alig 20 kilométerrel odébb északra egy zsákfalut, Korlátot is így becéztek a már akkor is irigy szomszéd települések, ahol a jól prosperáló kőbánya orvosi szakrendelőket, mozit, fürdőt vonzott magához. Ma már az őslakosok szinte mind egy szálig elhagyták, csupán a temető utal az egykori gazdag településmúltra. Az orvosi rendelőnek, a fürdőnek, a mozinak a nyoma is homályba veszett. De eszembe jut a somoskőújfalui határ, ahol még mindig összeszorul a gyomrom, ha átkelek rajta (ha van mivel, hiszen a vonat már rég a múlté), s amikor a hatvani, szétesés előtt álló személyvonat „végigszáguld” Kismoszkván, nyomokban még láthatóak az egykori bányászváros egykori fényei, az egykori üzemek romjaiban is tekintélyes maradványai, s amikor az ember leszáll egy órácska erejéig a vonatról, elég csak a fülét kitárnia, hogy szétesett sorsok szem- és fültanúja legyen. Igaz, ezek a történetek megírhatóak lehetnének akár Ózdon, akár Tornalján, akár Rimaszombatban is. Az egykori ipartelepek csak nincstelenek (Borbély Szilárdot idézve) és (el)menekülők ezreit hagyták maguk után.
Juhász Tibor, aki Ez nem az a környék című verseskötetével kért és kapott helyet a magyar irodalom viszonylag nem túl színes palettáján, szociográfiákat ír kissé felöltöztetve, irodalmi mázba burkolva. A szerző hangfelvevőjével járta az utóbbi években teljesen lelombozódott várost, s kiskocsmák (lásd Kék Acél) mélyén találkozik egykor szebb napokat is megélt, mára országimázsképtelenné vált, jócskán a béka segge alatt élő szerencsétlenekkel; Ferivel, aki talán évek óta nem mozdult már ki otthonról, Barnával, aki szeret is fantáziálni, s el is hiszi, amit mond, Márkkal, aki éppen egy Cserháti-számot akar bekapcsolni, Évával, aki zaklatottan, indulatosan beszél, Ágyas Janival, a lebuj pincérével, aki mélyen ülő szemével lesi, ahogy a vendég a pénztárcájába nyúl, vagy Imrével, aki iráni hercegnőt rendel magának a netről.
Nagyon ismerős történetek, ahogy a helyszínek is, a Derkovits lakóteleptől a Cigánydombon át a Garzonig, ahonnan csak úgy hullanak ki az ablakon az öngyilkosjelöltek, akiknek már ez a vegetálás teljesen elviselhetetlenné válik. S kontrasztként, akit érdekel az államosítás/rendszerváltás előtti világ (nem véletlen, hogy együtt említem ezt a két korszakot), annak ajánlom Várkonyi-Nickel Réka Rimaiak a gyárak völgyében – Egy salgótarjáni munkáskolónia társadalma az államosítás előtt című munkáját, amely egy kicsit megmutatja, milyen is volt az a világ, amikor Kismoszkvaként ugyan nem világkörüli utazásról álmodtak a munkáskolónia lakói, de megtakarított pénzecskéről, megérdemelt lakásról, Trabantról és a magyar tengerről bizonyára. Mindez már rég a múlté, Juhász Tibor (anti)hősei már nem álmodnak semmiről, s az olvasó privát szerencséje, hogy Juhász Tibor kötete mindössze 80 oldalon sorolja Kismoszkva aktuális mindennapjait. Több ugyanis teljesen elviselhetetlen lenne.
