Az uzapanyiti Lehotai Aladár összegyűjtötte szülőfaluja és a szomszédos Nagybalogról málenkij robotra elhurcoltak neveit, tárgyi emlékeit. Hétköznapi hős ő, akire érdemes odafigyelni nemcsak Gömörben.
„Egyszer meghívtak a Tokaj-vidékre, egy kultúrházban három napig tanyáztam, csak a közönség cserélődött. Ott is ámultak, bámultak, mert sajnos az az igazság, hogy a történészek nem foglalkoznak érdemben ezzel a témával, csak, amit az asztaltól elérnek” – kezdte a beszélgetésünket Lehotai Aladár. Szülőfalujából, Uzapanyitról 15 főt vittek el málenkij robotra, Nagybalogról 136 nevet ismerünk, de többen is lehettek.
Kiutazott a Donbasz vidékére, a Donyeck-medencébe, Vorosilovka bányatelepre, ahol dolgoztatták őket. Ott fotódokumentációt készített a munkatáborok fennmaradt emlékeiről, beszélt a helyiekkel, akik máig is emlékeznek az ott tartózkodott magyarokra.
Magángyűjteménye és az arra épülő magánkiállítása nagyon értékes, ezért is bír nagy jelentőséggel, hogy Rimaszombatban, a Gömör-Kishonti Múzeumban 2017-ben emlékkiállítást rendezhetett és előadást is tartott.
A málenkij robot háromnapos kis munkát jelent, többnyire romeltakarítás ürügyén a Kárpát-medence egész területéről – például Budapestről is – hurcoltak el németeket és magyarokat, de elsősorban mégis a keleti végekről: Kárpátaljáról, Erdélyből, a mai Kelet-Magyarországról.
„Bár felvidéki magyar és szlovák civileket a mai Szlovákia egész területéről vittek el, a tömeges elhurcolások elsősorban a Bodrogközt és Ung-vidéket érintették, ahonnan gyakorlatilag minden faluból voltak áldozatai a szovjet önkénynek, valamint a Bódva-völgyet, Kassa környékét és Gömör néhány települését is – vagyis a magyarok és németek által lakott térségek egy részét” – mondja Simon Attila történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója. Az intézet közreműködésével Kisgéresen 2016-ban avatták fel a málenkij robotra és a szovjet gulagokba elhurcolt szlovákiai magyarok emlékművét.
Lehotai Aladár előadása a rimaszombati múzeumban a málenkij robotról (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
A Bodrogközben meginduló elhurcolások első szakasza 1944. december 1. és 6. közé esett, amikor a térség 16 településéről hívták háromnapos munkára a férfilakosságot. „Az akció tervszerűségét, s etnikai tudatosságát jelzi, hogy a 16 község között a régió valamennyi jelentős, a környező falvakra is kisugárzó hatással bíró települése (Királyhelmec, Lelesz, Bodrogszerdahely stb.) ott volt. Ezt követően december 6. és 12. között a bodrogközi aprófalvak és az Ung-vidék települései kerültek sorra” – teszi hozzá Simon Attila.
A mai Dél-Szlovákia akkor még Magyarországhoz tartozó területén a tömeges elhurcolások tehát 1944. december 1-jével kezdődtek és valamikor 1945 februárjának utolsó napjaiban fejeződtek be, amikorra már a Kassától nyugatra eső Szepsi járás lakosait is elhurcolták.
„Akár a bodrogközi, akár a Szepsi környékén lezajlott elhurcolásokat nézzük, vitathatatlan az a tervszerűség és szisztematikusság, ahogy a régió magyar (esetleg német) többségű falvait sorra vették. Nem érvényes viszont ez a Rimaszombat térségben érintett négy-öt gömöri településre, amelyek egymástól távolabb terültek el, a közöttük lévő magyar falvakat az elhurcolások egyáltalán nem érintették. Itt nem tervszerűen végrehajtott akcióról lehetett szó, hanem esetleges történésekről, amelyekben a kulcsszerepet egy-egy szovjet katonai parancsnok önkényes döntése játszhatta” – véli Simon Attila.
Lehotai Aladár rajza a lágerekről (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Kifejtette, a Tornalja melletti 650 lakosú Abafala község esetében 1945. január 23-án egy orosz százados német nemzetiségű lakosokat keresett, de mivel azok nem éltek a településen, 65 erős, munkaképes személyt, közöttük jelentős számban nőket hurcoltatott el.
A Balog-völgyi Nagybalogról és a szomszédos Uzapanyitról feltételezhetően azért hurcoltak el több mint 130 fiatal férfit és nőt, mert a bevonuló szovjet hadsereg egyik katonája összetűzésbe került egy balogi legénnyel, s a szovjet katona húzta a rövidebbet.
A balogi elhurcoltakat több napos gyalogmenet után Miskolcra kísérték, ott bevagonírozták, és a Donbasz bányavidékére szállították.
Lehotai Aladár kiutazott a málenkij robot helyszínére
„Még kicsi gyerek voltam, iskolába se jártam. Az egész úgy kezdődött, hogy Jolán nenénk, amikor a tehenünk leborjazott, minden évben hozzánk járt tejért, s állandóan emlegette ezeket a keserves dolgokat, még könnyezett is. Amikor tízéves lehettem, már kezdtem kérdezgetni is, s akkor kezdtem el foglalkozni a témával” – mondja arra a kérdésünkre, hogy mi motiválta, hogy a gyűjtésbe belekezdjen, hiszen a szakmája teljesen eltérő.
Mindig is repülőgépszerelő szeretett volna lenni. Eperjesen végezte tanulmányait a katonai iskolán, MiG-21-es típusú repülőgépeket javított, majd átképezték helikopterekre. Később Pöstyénben szolgált, s miután leszerelt, vegyészként dolgozott a galvanizálóműhelyben. 2003-tól egy magáncég alkalmazottja.
Az uzapanyiti málenkij robotra elhurcoltak ágyai a lágerben Lehotai Aladár virtuális rajzán (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Élénken érdeklődik a történelem iránt. A prágai archívumban kutatja a veszteséglistákat. Eljár azokra a helyekre is, ahol első világháborús események érintik magyar közösségünket. Elment Észak-Albániába is, ahol a dédnagyapja van eltemetve, de volt az Isonzónál, Doberdónál vagy Dél-Tirolban is.
„Vártam, hogy a hozzátartozók vagy a történészek közül a Donbasz bányavidékére is kimegy valaki. 2011-ben egyedül én indultam útnak. Pöstyénben felültem a vonatra, s három napig tartott, míg odaértem, már az állomásokon való várakozásokkal együtt. Harminc óra az út Kijevbe, onnan még tizennyolc Vorosilovka” – mondja.
Egy hátizsákkal, egyedül nekivágott a nagyvilágnak. Még kiutazása előtt a túlélők elbeszélései alapján kézzel rajzolt térképet készített arról, hogy mit merre talál…
Folytatjuk…
