Szőke András színész-humorista szerint a disznóvágás rítusa a magyar néplélek része: ez nálunk nemcsak élő hagyomány, hanem fontos közös élmény. Tegyük viszont rögtön hozzá, egyre ritkábban szerezhető élmény. Az utóbbi években faluhelyen is mind kevesebb helyen hangzik fel a sertések sorsát megpecsételő hajnali visítás, s a disznótartásnak legújabban az egyre terjedő sertéspestis és az ezzel járó korlátozások sem kedveznek.
Nos, amikor a disznölések még falvaink téli mindennapjainak részét képezték, mint a falusi ember életében mindennek, ennek is megvolt a maga rendje. Disznótornak, lakodalomnak télen van az ideje, tartotta egy tréfás debreceni mondás, mert ilyenkor nem romlik el a hús és nem savanyodik meg a menyasszony. Ez a kettő tehát ezért is összefüggött, mert a lakodalomhoz bizony kellett a hús. Ezért meghatározott időpontban, Egyed napján, azaz szeptember 1-jén fogták régen a disznót hízóba, s hagyományosan november 30-án vették kezdetüket a disznóvágások, így nem véletlen az András-nap „disznóölő Szent András” népi elnevezése.
A népes családok úgy öltek disznót, hogy hol itt, hol ott kerüljön sor erre a tevékenységre. Egyrészt így segíteni tudtak egymásnak a munkában, másrészt mindig akadt kóstoló a háznál. A néphiedelem szerint tilos volt disznót ölni újholdkor, mert úgy tartották, férges lesz a hús. Kedd, péntek, vasárnap ugyancsak alkalmatlan volt a disznóölésre, hasonló okok miatt.
A disznóölés, s az utána következő disznótor tehát a téli hónapok jelentős és várt eseménye volt. Régen még a gyerekek sem mentek aznap iskolába. Ilyenkor korán indult a nap az egész család számára: még alig pitymallott, s már zörgetett a kapun a disznóölő koma vagy sógor, mert a saját disznóját senki sem vágta le szívesen.
A segítőket először is pálinkával kínálták. Amelyik családban nem volt a disznóölésre alkalmas ügyes ember, ott böllért, hentest hívtak erre a munkára. Négy emberre volt szükség a sertés lefogásához, őket fogónak nevezték, s mellettük kellett állnia annak az asszonynak is, aki egy előre elkészített edénybe felfogta a disznó vérét. Miután leszúrták a disznót, megperzselték, a szőrét lekaparták. A szalmával való perzselés után – amely a fehér havon, a derengő hajnalban szép látvány, a gyermekeknek pedig izgalmas mulatság volt – pontos rendben folytatódott a munka, a disznó felbontása.
Disznóperzselés (Kép: Network.hu)
A disznóvágásban és feldolgozásban voltak külön női és férfimunkák. A leölés és a bontás a férfiak dolga volt, a böllér bontotta fel a disznót, készítette a kolbászt, sózta a szalonnát, a hurka, disznósajt készítése is a férfiak dolga volt, mert ezekhez erő kellett. A gazdának ezen a napon az volt a legfőbb feladata, hogy szíves szóval, tréfával és jó borral, pálinkával tartsa a segítőket.
Az asszonyok feladata volt a bél mosása, a fokhagyma tisztítása, a vér sütése, a főzött töltelék és a friss ételek elkészítése is, mert a munka mellett az evés-ivásra is gondolni kellett. Először a hagymás, megpirított vérből falatoztak. Ebédre aztán frissen sült pecsenye illatozott az asztalon. Az eladó lány dolga volt a hájas pogácsa elkészítése, ezen a műveleten sok múlott: ha a pogácsa jól megemelkedett, azt jelentette, hogy a lány hamarosan férjhez megy. A disznóölés előkészítésében, majd az egész napi munkában a háziasszonynak segítettek a szomszédasszonyok, a közeli rokonok. Ez a segítség kölcsönös volt, a háziasszony később visszasegített, amikor a szomszédoknál volt disznóölés.
Ebédre orjalevest és paprikás húst főztek az asszonyok, de ekkor nem sok időt töltöttek az evéssel, mert még sok munka várt rájuk. Kora délután hozzáláttak a vacsora készítéséhez. A nap fénypontja a disznótor volt, amelyre nemcsak azokat hívták meg, akik segédkeztek, hanem másokat is, elsősorban a közeli rokonság köréből, a szomszédokat és a barátokat.
Volt, ahol a disznótorra a böllér hívta meg a vendégeket úgy, mintha virrasztóba hívná őket. Elmondta tettetett szomorúsággal, hogy „szegény öreg befejezte”, s hogy „mostanában már nem evett, legutoljára is mennyit hörgött”, s csak a legvégén árulta el, hogy milyen virrasztóba is hívogat.
Estefelé gyülekeztek a vendégek. Jó kedvvel, köszöntéssel léptek be a házba. Az asszonyok sorra leültették a meghívottakat, a fő helyre a böllér került, mellé az idősebbek, majd a férfiak és az asszonyok jöttek, s az asztal végén kaptak helyet a fiatalok. A tor tyúkhúslevessel kezdődött, amelybe az előző nap este készített csigatésztát tették, majd az elmaradhatatlan töltött káposzta következett, sült kolbász, hurka, pecsenye, s a vacsora hájas pogácsával, rétessel, fánkkal fejeződött be. Közben vége-hossza nem volt a tréfának, vidámságnak.
Disznóölés, Csergezán Pál rézkarca (Kép: Galéria Savaria)
A disznóölésen sokan részt vettek, de azok is eljöttek, akiket nem hívtak meg. Fiatal legények, férfiak, nők mentek a disznótoros ház ablaka alá, hogy tréfás, akár pajzán versekkel gondoskodjanak a vígságról. A vacsora ideje alatt jártak a kántálók. Néhol a disznótori kántálók cigánynak, medvének, kéményseprőnek öltözve állítottak be, bottal, rossz tepsikkel, fedőkkel. A szobába érve összeverték a tepsiket, fedőket, a bottal a szoba földjét szurkálták, hogy a gazdának szerencséje, pénze legyen.
A kántálókat legtöbbször illendően megkínálták. Igyekeztek megtudni, hogy kiket rejt a maskara. A cigánynak öltözött kántálóval jósoltattak, a medvének öltözött kántálónak táncolnia kellett. Aztán a kántálók levetették a maskarát, és a háziak az asztalhoz ültették őket.
A disznótorral kapcsolatos másik adománygyűjtő szokás volt a nyársdugás. Fiatal fiúk többágú nyársat dugtak a kilincsre vagy az ablakba, s az egyik ágára tréfás, gyakran trágár szövegű papírlapot szúrtak. A háziak cserébe a nyársra hurkát, kolbászt, szalonnát, pogácsát tettek, melyet azok lopva szereztek meg, a nyársdugók kilétének titokban kellett maradnia.
Néhol az alakoskodók menyasszonynak és vőlegénynek öltöztek. A menyasszony (egy legény) arcát fátyollal bekötötték, a fejére kukoricaháncsból készítettek koszorút, a kezében üres kosarat és főzőkanalat vitt. Vőlegénynek viszont egy leány öltözött be, a kezében üres demizsonnal vagy üveggel. Bár a házhoz egész csapat kísérte őket, be csak ketten mentek. A háziak kérdezgették őket, mire mutogatva adták tudtul, hogy táncolnának. Tánc után mutogatva kértek enni, inni, s amit kaptak, azt közösen fogyasztották el a kint várakozókkal. Általában a disznótori alakoskodást a némajáték jellemezte és olyan maszkok viselése, hogy a résztvevők felismerhetetlenek legyenek.
Tor közben a háziak és a vendégek gyakran emelgették a poharukat, mert úgy tartották, különben nem lenne szerencséjük a következő évi disznóval. A vacsora végeztével leggyakrabban a gazda kezdett nótába, majd a többiek is bekapcsolódtak. Régebben előkerült a tambura, s a bőrduda is, s jó kedvük kerekedvén megforgatták az asszonyokat. Ilyenkor a gyerekeknek sem kellett lefeküdniük, ez a nap számukra is ünnep volt, s még éjfélkor is ott lábatlankodtak a felnőttek körül.
A jó disznótor sokáig tartott, gyakran 2-3 óráig is elmulatoztak, majd általában együtt távoztak, ahogy mondani szokás, egy ajtónyitással, de a háziasszony addig nem engedte el őket, míg nem csomagolt mindegyiknek egy kis kóstolót, kolbászt, hurkát, friss pecsenyét, hájas pogácsát. Felhajtván az utolsó poharat is, jó egészséget kívánva indultak hazafelé a disznótorról.
A kóstolót természetesen viszonozni illett. Erről hallottam gyermekkoromban az egyszeri jegyző történetét, aki városról került falura. Amikor az első kóstolót kapta, kérdezte a házvezetőnőjét, hogy ezt mire vélje, mire a háziasszonya elmondta neki, hogy ez itt szokás. Jó szokás, hangzott erre a jegyző elégedett válasza. Amikor azonban ő vágott disznót, látja ám, hogy a házvezetőnő több csomagot készít kóstolóval, mire ismét kérdezte, hogy ezt mire vélje. Az asszony felvilágosította, hogy akitől kóstolót kaptak, annak viszonozni illik. No, ez már nem jó szokás, hangzott a jegyző válasza.
A háznál a disznótor utáni napokban is bőven akadt tennivaló, hiszen ki kellett olvasztani a zsírt, a szalonnát és a sonkát pedig elő kellett készíteni a füstöléshez. Az étkezésre alkalmatlan zsiradék sem ment pocsékba, abból szappant főztek.
